I. Mihelyt az emberben valami rendetlen kívánság megfogan, rögtön nyugtalan lesz.
A kevély, a kapzsi soha sem nyughatik, a szegény és az alázatos szívű nagy békességben él.
II. Az az ember, aki még magát teljesen meg nem törte, hamar kísértésbe esik: és vereséget szenved apró, alávaló dolgokban.
Aki lélek szerint gyönge, még testi ember, és hajlandó arra, ami az érzékekre hat, az nehezen tud a földi vágyaktól teljesen elszakadni.
Ezért aztán gyakran elszomorodik, ha ezekről lemond, könnyen bosszankodik is, ha valaki szembeszáll vele.
Ha pedig elnyerte, amire vágyódott, mindjárt furdalja a lelkiismerete, mert azt tette, amit a szenvedélye diktált, az meg nem vezet el ahhoz a békéhez, amelyre törekedett.
III. Szívünk igazi békéjét ilyenformán azzal biztosíthatjuk, ha ellenállunk ösztönös vágyainknak, nem azzal, ha kiszolgáljuk őket.
Nincs tehát békesség a test szerint élő vagy a kívülvalókba belefeledkezett ember szívében: hanem csak a buzgó és a lélek szerint élő emberben.