I. Megzendíted fölöttem ítéleteidet, Uram, félelemmel és remegéssel rázod meg minden csontomat, és nagyon megrémül a lelkem.
Villámsújtottan állok és meggondolom, hogy az egek sem tiszták teelőtted.
Ha az angyalokban hibát találtál, és nem könyörültél rajtuk, mi lesz velem?
Csillagok hullottak le az égről, én, a por hogyan érezhetném biztonságban magam?
Akiknek tettei dicséretre méltónak látszottak, mindenek aljára estek, s akik az angyalok kenyerét ették, láttam, hogy a disznók moslékának is örülnek.
Semmi sem marad hát a szentségünkből, ha te, Uram, elvonod kezed, semmit sem használ a bölcsességünk, ha nem kormányozol tovább, semmire sem jó az erőnk, ha te nem őrzöl, semmitől sem véd a tisztaságunk, ha a te oltalmad nem borul rá, hiába vigyáznánk magunkra, ha te nem virrasztasz szentül fölöttünk.
Mert amint elhagysz, merülünk s veszünk, amint viszont meglátogatsz, kihúzzuk magunkat s újra élünk.
Mert állhatatlanok vagyunk, de te megerősítesz, ellanyhulunk, de te lángra lobbantasz minket.
II. Ó mekkora alázattal és magam-megvetéssel kell, hogy önmagamra nézzek, mennyire illik semmibe vennem, ha úgy látszik is, hogy van bennem valami jó.
Mily fönntartás nélkül alá kell vetnem magam a te kifürkészhetetlen ítéleteidnek, Uram, amelyek szerint semmi másnak nem látom magam, csak semminek és újra semminek.
Ó mérhetetlen tenger, ó átúszhatatlan óceán, benned hányódva semminek, semmitlen semminek bizonyulok.
Hol bújhatna hát meg a dicsekvés, hol az erényből sarjadó önbizalom?
Vége minden hiú dicsekedésnek, elmerült az, Uram, a te rólam hozott ítéleteidnek mélységében.
Micsoda minden test a te színed előtt?
Vajon dicsekedhetik az agyag a fazekassal szemben?
Hogyan is kevélykedhetnék üres beszédben, akinek szívén Isten uralkodik?
Az egész világ sem teheti kevéllyé, akit az igazság magához hódoltatott, s ha mindenki dicséri, akkor sem indul meg az, aki minden reménységét Istenbe vetette.
Hiszen mind semmik azok is, akik beszélnek, elfogynak szavuk zengésével együtt, az Úr igazsága pedig örökre megmarad.