I. Uram, mi az ember, hogy megemlékezel róla, vagy az emberfia, hogy meglátogatod?
Mi érdeme van az embernek, hogy kegyelmeddel megajándékozod?
Panaszkodhatom-e, Uram, ha elhagysz, vagy méltán fölhánytorgathatom, ha nem teszed meg, amire kérlek?
Azt bizonyára igazán gondolhatom és mondhatom: Uram, semmi vagyok, semmire sem futja az erőm, magamtól semmi jó nincs bennem, hanem mindenben veszendő vagyok, és a semmibe tartok.
Ha te nem segítesz, bensőmben nem tanítasz, egészen langyos és fegyelmezetlen leszek.
Te pedig, Uram, mindig ugyanaz vagy, mindörökre jó, igaz és szent maradsz, jól, igazul és szentül teszel mindent, rendeléseid bölcsességedből erednek.
Én meg hajlandóbb vagyok a fogyatkozásra, mint az előmenetelre, nem is maradok meg folyton ugyanabban az állapotban, hétszer változik az idő fölöttem.
Mindazáltal hamar jobbra fordul sorsom, ha neked úgy tetszik, és kinyújtod segítő kezedet, mert te egymagad, emberi közreműködés nélkül is segíthetsz rajtam, és annyira megkeményíthetsz, hogy aztán nem változik már hol így, hol úgy az arcom, hanem a szívem csak hozzád fordul és benned nyugszik meg.
Azért ha értenék ahhoz, hogy egészen elutasítsak minden emberi vigasztalást, akár azért, hogy valódi áhítat ébredjen bennem, akár azért, mert valami arra ösztönöz, hogy téged keresselek, hisz senki ember meg nem vigasztalhat; akkor méltán reménykedhetném a te kegyelmedben, és új meg új vigasztalásod ajándékának méltán örvendenék.
II. Hála neked, akitől minden származik, ami csak sikerült az életemben.
Én pedig üresség és semmi vagyok előtted, állhatatlan és gyönge ember.
Mivel dicsekedhetem hát vagy mi címen tartok számot az elismerésre?
Talán a semmiért?
Ez aztán nagy hiúság!
Valóban üres dicsekvés, gonosz betegség, rettentő hiúság, mert elszakít az igazi dicsőségtől és megfoszt a mennyei kegyelemtől.
Mert míg önmagában tetszeleg az ember, addig a te tetszésedet meg nem lelheti, amíg az emberek elismerése után fut, igazi erényre nem tehet szert.
Mert az igazi dicsőség és a szent öröm benned dicsekedni s nem önmagunkban, a te nevedben örvendeni, nem saját erőnkben, és semmi teremtményben kedvünket nem lelni, hacsak nem temiattad.
Dicsértessék a te neved, és nem az enyém, magasztalják a te kezed művét, nem az enyémet, áldják a te szent nevedet, nekem meg ne maradjon semmi az emberek dicséretéből.
Te vagy az én dicsekvésem, szívem ujjongó öröme, benned dicsekszem, ujjongok egész nap, magamban pedig csak gyarlóságaimmal dicsekedhetem.
Keressék a zsidók azt a dicsőséget, amelyet egymásnak adhatnak az emberek, én azt keresem, amelyet egyedül Isten adhat.
Mert hiszen minden embertől származó dicsőség, minden földi megtiszteltetés, minden evilági nagyság, ha összevetjük a te örök dicsőségeddel, hiúság és oktalanság.
Ó én igazságom és irgalmasságom, én Istenem, boldog Szentháromság, egyedül tiéd a dicséret és a tisztelet, a hatalom és a dicsőség mindörökkön örökké.