Kedves olvasóm!
Kérlek, olvasd el ez előszót mind az én megnyugtatásomra, mind a magadéra.
Egy Glykära nevű nő oly ügyesen kötött virágcsokrokat, hogy bár ezek mindig ugyanazon virágokból készültek, mégis igen különbözőknek tetszettek; s a azt mondják, hogy Pausias, a híres festő, ki ezen nő munkájának változatosságát utánozni akarta, még sokféle színeivel sem tudott amannak változatos elrendezésével versenyezni. Éppígy a Szentlélek is, ki szolgáinak oktatása és írása által bennünket a jámborságra tanít, ezeknek tanítási módját üdvösen változatossá teszi, úgyhogy bár a velünk közlött igazságok mindig ugyanazok, mégis a velünk való közlésnek módja miatt mindig másoknak s másoknak tűnnek föl. Én tehát ezen előszóban nem is tudok, de nem is akarok egyebet mondani, mint amit mások, kik e tárgyról előttem írtak már mondottak. Hogy úgy mondjam, ugyanazon virágokat nyújtom én neked, kedves olvasóm, melyek már más kezek között is megfordultak. Azonban mégis más lesz a csokor, melyet belőlük kötöttem, azon különböző mód miatt, mellyel őket elrendeztem.
Akik eleddig a jámborságról írtak csaknem mindnyájan olyan egyének oktatását tűztél ki célul, kik a világtól nagy visszavonultságban élnek; vagy legalább olyan jámborságra oktattak, mely azon teljes visszavonultsághoz vezet. Én ellenben olyan egyéneket akarok oktatni, kik a világban, a családban, de sőt a királyi udvarnál élnek; kik állásukból kifolyólag a külső világnak s a közönségnek tartoznék élni és gyakran a lehetetlenség ürügye alatt gondolni sem akarnak arra, hogy a jámbor életmódot megpróbálják. Mindig azt képzelik, hogy amiként egy állat sem mer azon növénynek magvából enni, melyet a természettudósok Krisztus-pálmának neveznek: éppígy a világi dolgokkal elfoglalt embernek sem szabad a keresztényi jámborság pálmája után törekedni. Azonban tudniuk kellene, hogy a malaszt hatásaiban éppoly termékeny, mint a természet. A gyöngykagyló a tengerben képződik s abban él, anélkül, hogy annak bárcsak egy csepp vizét is magába venné. Bár a tenger egészen keserűsós, a chelidoni szigeteknél mégis édes forrás fakad benne; s a szentjánosbogár keresztülrepül a lángon, anélkül, hogy megégetné szárnyait. Éppígy valamely lélek, ha erős elhatározás van benne, élhet a virág forgatagában anélkül, hogy ennek szelleme érintené s a világ keserűségeinek közepette is élvezheti az isteni szolgálat édességét s az izgató élvezetek zsivajában is fölemelkedhetik Istenhez őszintén szerető vágyódással. Igaz, ez sok nehézséggel jár, ép azért óhajtom is, hogy ezután többet fáradjunk azoknak elhárításán a világi emberek elől, amiként ezen írásommal én is azoknak jó törekvéseit akarom istápolni, kik nagylelkűen a jámbor élettel kívánnak megpróbálkozni.
Hogy pedig ezen iratomat közrebocsátom, ezt legkevésbé teszem saját ösztönömből vagy kedvemből. Nem régen egy igen erényes és művelt egyén, kit az isteni Gondviselés a tökéletesség útjára vonzott, különös támogatásom kérésére határozta magát. S mivel egyéb kötelezettségeken kívül, melyek az ő szolgálatára késztettek, már hosszabb idő óta az alapos jámborsághoz sok hajlandóságot láttam benne, egész gonddal az ő tanításának szenteltem magam. Miután tehát a jámborság azon gyakorlataira reávezettem, melyek állásának és szándékának leginkább megfeleltek némi írásos oktatást is adtam neki, hogy ha szükségét érzi, abból okulhasson. S ő azt egy bölcs, jámbor szerzetessel közölte aki ezt a nevet valóban megérdemlette. Ez elolvasván amaz oktatást, nagyon sürgetett, tegyem azt közzé s erre könnyen rávett engem, mert barátsága akaratom, alapos éleselméje értelmem fölött nagy hatalomra tett szert.
S hogy ez iratomat még hasznosabbá s vonzóbbá tegyem, még egyszer átnéztem, jobban elrendeztem s több szükségesnek tartott oktató résszel gyarapítottam; de én ezt valóban úgy cselekedtem, hogy elég időm sem volt azt jól megtenni. Amiért is nem valami tökéletes dolgot találsz majd benne, hanem csupán egy csomó oktatást, melyet a legjobb akarattál nyújtok s a lehető legvilágosabban megmagyarázni törekszem; ami pedig a nyelv választékosságát illeti, arra nem is gondolok: hisz elég egyéb tennivalóm van.
Szavaimat Filoteához intézem; mivel ugyanis tanításomat, mely előbb csak egy személynek szólott, most közvagyonná akarom tenni. oly nevet kell-e választanom, mely minden hívőt megillet, aki csak jámborságra törekszik. Ez a szó, „Filótea”, ugyanis oly egyént jelent, ki Istent szereti.
Mivel tehát ezen egész munkámban oly lélek lebegett szemeim előtt, aki éppen az elején van annak, hogy a jámborság után való vágyódása által Isten szeretetére jusson: oktatásomat öt részre osztottam. Az elsőben célirányos intelmek és tanítások által arra törekszem, hogy a léleknek a jámborság után való egyszerű vágyódását komoly elhatározássá érleljem meg s a lélek az általános gyónás után erre ünnepélyes nyilatkozattal vállalkozik; ezt követi a szentáldozás, melyben a lélek Üdvözítőjének ajándékozza magát és viszont Őt fogadja s ezáltal Vele a szeretetnek szövetségére lép. Ezután még nagyobb tökéletességre vezérlem őt, két oly eszközre mutatván reá, melyek által az isteni Fölséggel mind bensőbben egyesül. Ezek egyike az imádság, mely által a kegyelmes Isten magához vonz bennünket; a másik a szentségekben való részesülés, melyek által Isten hozzánk jő. S ez az oktatásnak második része. A harmadik mindent egybefoglal, amire az Istent szerető léleknek szüksége van azon erények gyakorlása végett, melyek a lelki előmenetelben leginkább segítik. E tekintetben csakis éppen azt mondom neki, ami különösen őt illeti s amire ő sem máshonnan, sem önmagából egykönnyen rá nem jöhetett volna. A negyedik rész arra szolgál, hogy megmutassam neki az ellenségnek cselvetéseit s megoktatom őt, miként kerülje el azokat, hogy ama hálók között is biztosan haladhasson. Végül az ötödik részben a lelket a magányosságba vezetem, hogy ott megújuljon, lélegzethez jusson, erőt gyűjtsön és képességet a szent jámborság utain mindig a hasonló sikerrel való haladásra.
Különös időket élünk s tisztán látom előre, sokan azt fogják mondani, hogy a jámbor életre való oktatás csak a szerzeteseket illeti, vagy oly személyeket, kik a jámborságot életük föladatává tették; ehhez több idő kell, mint amennyi fölött egy püspök rendelkezik, akit oly nagy megyének gondja terhel, minő az enyém; s ezáltal nagyon megoszlik ama gondoskodás, melyet fontosabb dolgokra kellene fordítani.
Erre, kedves olvasóm, a Nagy Szent Dénessel azt válaszolom, hogy főleg a püspökök kötelessége a lelkek tökéletesítése körül szorgoskodni; mivel ugyanis az emberek között a legelső méltóságot viselik, miként a szeráfok az angyalok között, idejüket mi jobbra sem fordíthatják, mint erre a foglalkozásra. A szent hajdan püspökei s az egyház atyái hivatalukban bizonyára éppoly buzgón jártak el, mint mi; s miként leveleik tanúskodnak, mégis foglalkoztak egyes lelkek vezetésével, akik szeretetteljes és bölcs gondviselésüket kérték. Ebben az apostolokat utánozták, kiket bármennyire elfoglalt is a nagy aratás az egész világon, mégis nagy gonddal és kiváló szeretettel gyűjtöttek össze némely kiválóbb és megválogatott kalászt. Ki nem tudja, hogy Timót, Titusz, Filemon, Onezimusz, Tekla és Appia a nagy Szent Pálnak, Márk és Petronilla Szent Péternek voltak kedvelt gyermekei? Mondom Petronilla, mert miként Baronius és Galonius éles elmével bebizonyítják, Szent Péternek nem test szerint, hanem lelkileg volt leánya. S vajon nem írta-e Szent János egyik levelét a jámbor Elektra asszonyhoz?
Megvallom, nehéz dolog a lelkeknek egyenkint való vezetése; de csak éppen olyan fáradságos, mint az aratók s a szőlőmunkások dolga, akik akkor a legboldogabbak, ha nagyon sok végezni- és gyűjtenivalójuk van. E munkának öröme felüdíti s megerősíti a szívet, amit boldog Arábiában azok tapasztalnak, kik cimmetet hordanak magukkal. Azt mondják, a tigrisanya, ha kölykére akad, melyet a vadász azért hagyott az úton, hogy az anyát föltartoztassa, azt, ha még oly nagy is, fölragadja és sietve barlangjába viszi, a nehéz teher nem gátolja futtában; a természetes szeretet neki azt inkább könnyűve teszi és gyorsaságot kölcsönöz neki. Mennyivel örömestebb fog egy atyai szív oly lélek vezetéséhez, mely igazán vágyakozik a szent tökéletesség után! Valóban úgy jár, mint az anya, ki gyermekét karjain hordozza, anélkül, hogy a drága terhet érezné!
Az azonban kétségtelen, hogy atyai szív kívántatik meg ehhez. Ez okból az apostolok és apostolférfiak tanítványaikat nemcsak gyermekeiknek, hanem kisdedeiknek hívják, hogy szívüknek gyengédségét jobban kifejezzék. Egyébként, kedves olvasóm, őszintén bevallom, távolról sincs meg bennem az a jámborság, amelyet tanítok. De legalább óhajtom azt; s ez óhajtás még jobban sarkal, hogy téged arra megtanítsalak. Mert miként egy hírneves tudós mondja: a tanulásnak jó útja-módja a tanulás, még jobb módja a tanító hallgatása, legjobb módja maga a tanítás. Ebből megérthetjük, hogy a tudásnak alapja az a törekvés, hogy másokat tanítsunk; amiként Szent Ágoston írja Florentinának, ki lelki vezetésére bízta magát. „Aki másoknak ad, méltó, hogy maga is kapjon.”
Nagy Sándor Apellesszel lefestette a szép Kompatriszt, kit igen kedvelt. A festő kénytelen volt munkája közben Kompatriszt figyelmesen megnézni s így míg annak vonásait a képen megörökítette, iránta szíve heves szerelemre gyúlt. Midőn Sándor ezt észrevette, részvételre gerjedt s a nőt a festőnek feleségül adta. Ebben – úgymond Plinius – ez a fejedelem, ki szíve fölött uralkodott, éppoly fennkölt lelket tanúsított, mint hogyha ellensége fölött fényes győzelmet aratott volna. Úgy tetszik nekem, kedves olvasóm, Isten tőlem, püspöktől, azt kívánja, hogy mások lelkébe a lehető legszebb képet fessem; nemcsak a közönséges erények képét, hanem főleg a jámborságét, mely előtte annyira kedves. S én e munkára igen szívesen vállalkozom, részint, hogy kötelességemet teljesítsem, részint, mert remélem, hogy a jámborság szeretete szívembe vésődik, míg én azt mások szívébe ültetni törekszem. Ha Isten lelkemben a jámborságnak e nagy megkívánását látja, lelkemet majd azzal örökre eljegyzi.
Mialatt a szép és szűzies Rebekka Izsák tevéit itatá, annak feleségévé lőn kiválasztva s aranyfülbevalókat és karpereceket kapott tőle. Ez egészen valódi képe azon szerencsének, mely nekem osztályrészem; mert remélem végtelen jóságú Istenemtől, hogy mialatt drága juhocskáit az áhítat üdvösséges forrásához vezetem, szemeivel lelkemre tekint s azt jegyesévé választja; szent szeretetének igéit intézi majd hozzám s nekem erőt ad, hogy azokat valóra válthassam. Mert lényegileg ebben áll az igazi jámborság, melyet a felséges Istentől magam s Egyháza összes gyermekei számára kérek. Egyházát mondom, melynek irataimat, műveimet, szavaimat, hajlandóságaimat, gondolataimat mindenkoron készséggel alávetem.
Anneci, Szent Magdolna napján, 1608.