Igen találóan mondja Szent Ágoston, hogy némelyek jámbor életmódjuk kezdetén oly dolgokat visznek véghez, hogy a tökéletesség szigorú szabályai szerint gáncsolni kellene őket; mindazonáltal dicsérettel szólunk róluk, mivel cselekedeteiket a nagy erényesség előjeléül és előfutárául tekinthetjük. Éppen azért a nagy és szolgai félelem, a túlságos aggályosság azoknál kik a bűn útjáról csak az imént tértek le a tökéletes lelkiismereti tisztaságnak előhírnöke; de gáncsolni kellene azokban, kik a jóban már előrehaladtak s akiknek szívében már a szeretetnek kellene uralkodnia, mely lassankint elűzi a szolgai félelmet.
Szent Bernát eleinte igen keményen bánt azokkal, kik vezetésére bízták magukat; s mindenekelőtt tudtokra adta, hogy testüket el kell hagyniok és csak lelkükkel szabad hozzá jönniök. Gyónásuk közben legkisebb bűneiket is rendkívüli szigorúsággal bélyegezte meg. Szinte megzavarta s elszomorította a jámbor élet szegény újoncainak lelkét, úgyhogy nemcsak nem haladtak, hanem a tökéletességtől inkább eltávolodtak; mert a túlhajtott sokféle követelés erejüket szegte. Úgy jártak mint azon ember, ki a meredek hegyre nagy sietve kényszerül fölkapaszkodni. Láthatod Filótea, hogy ezen nagy szentnek e nem helyeselhető cselekvésmódja az egészen megtisztult léleknek lángoló buzgalmából eredett; s e buzgalom Szent Bernátban igen nagy erény volt, de mégis olyan erény, mely némiképp kifogás alá esett. E túlhajtásból maga Isten gyógyította őt ki, egy csodálatos látomás alkalmával lelkébe csepegtetvén a szelídség, az irgalom s a szeretetteljes gyengédség szellemét. Szent Bernát e túlságos szigorát később maga is helytelenítette s mindig kegyesen és elnézően bánt azokkal, kiket a lelki élet utain irányított s mindenkinek mindene lőn, hogy mindnyájukat megnyerje Krisztusnak.
Szent Jeromos, Szent Paulának életírója, e szeretett tanítványát három túlhajtás miatt gáncsolta. Először is túlhajtott szigora, azután önfejűsége miatt, mellyel saját véleményét püspöke, Szent Epifánius ítéletének ellenszegezte; s végül túlságos szomorúsága miatt, mely őt gyermekeinek és férjének elhunytakor csaknem a halálba vitte. S aztán így szól e szent atya: Talán majd azt mondják, hogy e szentnek dicséretét elhallgatom és csak gyarlóságait és hibáit gáncsolom. Nem! Jézus Krisztus legyen tanúm, akinek ő szolgált s akinek én is szolgálni törekszem, hogy az igazságtól sem jobbra, sem balra nem tértem el, hanem mint keresztény, egyszerűen elmondom, milyen keresztény volt ő. Életrajzot írok róla s nem dicsérő beszédet; bár elmondhatom hogy az ő hibái másokban erények lettek volna.
Ez utóbbi szókat Szent Jeromos a kevésbé tökéletes lelkekre érti. Mert valóban, némely cselekedet a tökéletes emberben fogyatkozás, míg a tökéletlenben erény. Nem mondják-e jó jelnek, ha a gyógyuló betegnek lábai dagadnak? Ebből ugyanis azt következtetik, hogy az ismét fölpezsdülő természet a fölösleges nedveket kiveti magából. Ellenben az egészséges embernél az előbbi tünet rossz jelnek vétetik, amennyiben a természetnek nincs elegendő ereje a rossz nedvek eloszlatására. Filótea, mindig jó véleménnyel légy azokról, kiknek erényeihez a gyarlóság némi árnyéka tapad; mert ilyen fogyatkozást még a szentekben is látunk. Te pedig rajta légy, hogy midőn a tökéletességre törekszel, e törekvésed mindig okossággal párosuljon. Egyébként pedig fogadd meg a bölcsnek azon intő szózatát, hogy saját belátásunkra ne hagyatkozzunk soha, hanem vessük azt alá azok bölcsességének, kiket Isten vezetőinkké rendelt.
Vannak dolgok, melyeket erényeknek tartunk, pedig nem azok. Ezekről is kell szólnom. Ilyenek: a rendkívüli elragadtatások, az érzékek fölé való emelkedés, az Istenbe való teljes elmerülés, a lebegés a föld színe felett, a megdicsőülés és más ilyen magasabb rendű állapotok, melyek a lelket Istennel egyesítik s mintegy felsőbbrendű életmódra emelik. Ezen állapotok, Filótea, nem mondhatók erényeknek, hanem ezeknek jutalma, helyesebben szólva: előíze az örök boldogságnak, melyet Isten azért juttat némelyeknek, hogy bennük az örök élet
vágyódását fölkeltse. Az ilyetén kiváltságokra azonban sohasem szabad számot tartanunk; mert sem Isten szolgálatára, sem Isten szeretetére nem föltétlenül szükségesek; s pedig annál inkább nem, mert az ilyetén kegyelmek rendszerint nem az emberi törekvésnek gyümölcsei, hanem inkább Istennek kegyelmes adományai. Hozzáadom, hogy mi egyébre nem vállalkoztunk, minthogy becsületes erényes keresztények legyünk; amiért is egyedül ez legyen törekvésünk. De ha Isten amaz angyali tökéletességre akar bennünket fölemelni, úgy bizonyára itt a földön is jó angyalok leszünk.
Azonközben pedig szívünk egyszerűségében s alázatosságában a kisebb erényeket gyakoroljuk, melyeknek megszerzését Isten kegyelme nekünk lehetővé teszi. Ilyenek: a béketűrés, a jóság, a szívnek sanyargatása, az alázat, az engedelmesség, a szegénység, a tisztaság, a szívélyesség felebarátunk iránt, a türelem saját gyarlóságainkkal szemben és a szent buzgalom. A rendkívüli erényeket hagyjuk azon lelkekre, kik sokban fölöttünk állnak. Minket nem illet meg ily magas fokozat Isten házában; s igen boldogok lehetünk, ha legkisebb szolgái
közé állhatunk. Az örök dicsőség királyának tetszésén áll aztán, hogy szeretetének és bölcsességének csodálatos titkaiba avasson bennünket is. Mindezekben pedig, ó Filótea vigasztalásunk az legyen, hogy az örök király nem földi hivatalaik méltósága szerint jutalmazza szolgáit, hanem azon szeretet és alázatosság szerint, mellyel hivatalaikban eljárnak. Saul atyja szamarait keresve találta meg Izraelország királyságát; Rebeka azáltal lett Izsák felesége, hogy annak tevéit megitatta; Rút azáltal lett Bósznak hitvese, hogy kalásszedés közben annak lábaihoz borult. A tökéletesség ama rendkívüli jelenségei után való törekvés bizonyára némi tévedésekkel és csalódásokkal jár s megesik néha, hogy akik angyalok lehetnének, Isten szemében még emberszámba sem vétetnek; cselekedeteikben ugyanis több a hiú látszat s a csillogó beszéd, mint a gondolkodásban s a cselekedetben nyilvánuló alapos jámborság. Mindazonáltal ilyen dologban nem szabad vakmerően ítélnünk. Inkább magasztaljuk Istent azon nagyobb adományok miatt, melyeket másoknak nyújtott; mi pedig járjunk alázattal a magunk útján mely kevésbé fényes ugyan, de gyarlóságunknak megfelelő, kevésbé dicső, de mindenesetre biztosabb. És legyünk meggyőződve arról, hogy ha utunkon alázatos kitartással haladunk, Isten oly nagy dolgokhoz juttat majd bennünket, melyek legfokozottabb reményeinket is nagyon fölülmúlják.