Tovább megyek, Filótea, s azt mondom, mindenkor s mindenben szeressed csekély,
alacsony mivoltodat. Azt kérdezed talán mit tesz az, hogy csekély, alacsony mivoltunkat szeressük? Nos hát, megmondom.
A latin nyelv e két fogalmat: alacsony sors és alázatosság, ugyanegy szóval (humilitas) fejezi ki. Így pl. midőn a Boldogságos Szűz dicsérő énekében (Magnificat) azt mondja, hogy minden nemzedék boldognak fogja őt hirdetni „mert az Úr megtekintette szolgálójának alázatosságát” (Lk 1): ezzel azt akarja mondani, hogy az Úr kegyesen tekintett le a szegény és alacsonysorsú leányzóra, hogy őt elhalmozza kegyelemmel és méltósággal.
Mégis nagy a különbség az alázatosság s a szerény, alacsony sors között. Az utóbbi ugyanis nem egyéb, mint jelentéktelenségünk, csekélységünk s gyengeségünk, mely akkor is bennünk van, ha reá nem gondolunk. Az alázatosság pedig mind ennek a beismerése. Továbbá a tökéletes alázatosság nemcsak abban áll, hogy alacsony voltunkat beismerjük, hanem hogy szeressük is és örömünk legyen benne; s pedig nem szellemünk alantossága miatt vagy a fennköltebb lelkület hiányából, hanem azért, mert minden dicsőség Istent illeti s mert felebarátunkat többre kell becsülnünk önmagunknál. Ezt különösen figyelmedbe ajánlom. S hogy tisztán lássad, miképpen kell ebben eljárnod, fontold meg a következőket.
A sokféle baj között, mely bennünket ér, némelyik lealacsonyító és lealázó, más ellenben megtisztelő. Ez utóbbiakat az emberek rendszerint türelemmel veszik; amazokat pedig igen kevesen szeretik. Ha egy tisztes, jámbor remetét látunk, kinek ruhája rongyos és ki a fagytól didereg, mindenki tisztelettel nézi a rongyos ruhát és tisztelő részvéttel van viselője iránt. De ha egy szegény művészt, egy elszegényedett nemes embert vagy úrileányt látunk ilyen ruhában, megvetéssel fordulunk el tőlük, sőt gúnnyal illetjük őket; pedig nem ők, hanem a szegénység sajnálatos rajtuk. Ha a szerzetes elöljárójának a gyermek édesatyjának szigorú rendreutasítását szótlanul fogadja: ezt önmegtagadásnak, engedelmességnek s okosságnak nevezik. De ha egy
úr vagy egy nő bár Isten szeretetét, másvalakitől vesz föl ilyesmit, ezt már bátortalanságnak és gyávaságnak mondják. Némely baj megbélyegző természetű. Annak a karját emennek az arcát emészti rákfekély; az a bajt csak szenvedi, erre nézve a baj még megbélyegző is. Én tehát azt mondom: ne csupán magát a bajt szeressük, ami a türelemnek dolga, hanem az abból származó lealacsonyítást is fogadjuk szívesen, ami már az alázatosságnak föladata.
Vannak továbbá kevésre és nagyra tartott erények. Az alázatosságot, a szelídséget, az egyszerűséget, a béketűrést a világ kevésre becsüli; ellenben nagyratartja az okosságot, nagylelkűséget és bőkezűséget. Sőt ugyanegy erénynek gyakorlása is szülhet ilyen különböző jellegűnek tartott cselekedeteket. Az alamizsnálkodás s az ellenünk vétőknek adott bocsánat a szeretetnek két műve; az elsőt mindenki dicséri, az utóbbit rendszerint nem sokra becsülik. Fiatal urak s lányok, kik a játéknál, fényűzésnél, megszóló beszédeknél egyébbel nem foglalkozók társaságát kerülik, leszólásnak, gúnynak s gáncsnak teszik ki magukat és szerénységüket képmutatásnak s alacsony gondolkodásnak mondják. Ha valaki azt szívesen veszi, arról elmondhatjuk, hogy a lealacsonyítást szereti. Mondok még egy példát. Beteg
látogatására indulunk. Ha engem a legnyomorultabbhoz küldenek, ez a világ szemeiben reám nézve lealázás lesz, de annál kedvesebb nekem. Ha pedig előkelőhöz küldenek, akkor ez Isten szeme előtt lesz reám nézve lealázás, mert ezen cselekedetben sem erény, sem érdem nincs s azért ezt a lealacsonyítást is szívesen veszem. Az utcán elesünk s a sértésen kívül még ki is nevetnek bennünket; az ilyen megalázást is szeretnünk kell.
Némely hiba a lealázáson kívül egyéb hátránnyal nem jár. Az alázatosság nem kívánja ugyan, hogy az ilyen hibát keressük; de megköveteli, ha elkövettük, miatta ne nyugtalankodjunk. Idetartoznak az udvariasság ellen való vétségek, figyelmetlenségek és hasonlók. Az okosság s jóneveltség megkívánja ugyan, hogy lehetőleg az ilyeneket is elkerüljük; de ha egyszer véletlenül elkövettük, azoknak szégyenét viseljük el szent alázattal. De még többet mondok: ha a harag vagy érzékenység sértő s illetlen szókra ragadott, azonnal szemrehányást kell magamnak tennem, azt meg kell bánnom s hibámat lehetőleg helyre kell hoznom. De egyúttal magamra kell vennem azt a szégyent, mely ezáltal engem ér; s ha a kettőt egymástól elválaszthatnám, a bűnt utálattal utasítanám el magamtól, a megszégyenülést pedig alázatos béketűréssel fogadnám szívembe.
De bármennyire szeressük a hibánkból származó megaláztatást, mégis minden megengedett módon arra kell törekednünk hogy a hibától megszabaduljunk, főleg hogyha az súlyosabb természetű. Ha arcomon megbélyegző baj mutatkozik, azt gyógyíttatnom kell; a megalázásról azonban, melyet nekem okozott, megfeledkeznem nem szabad. Ha oly hibába estem mely senkire sem sérelmes, azt nem kell mentegetnem, mert egyedüli következménye az a szégyen, mely enmagamat ér. Ha csak azért mentegetődzném, hogy ezt a szégyent magamtól elhárítsam, az már valóban nem férne össze az alázatossággal. De ha akár figyelmetlenségem, akár szeszélyem okozott másnak bosszúságot vagy botrányt, ezt a hibámat őszinte bocsánatkéréssel kell jóvátennem; mert a baj megvan s a szeretet arra kötelez, hogy azt erőmhöz képest elsimítsam. Egyébként pedig jó hírnevünk néha felebarátunkat is érinti; ekkor aztán a szeretet megkívánja, hogy a botrány elkerülése végett minden megszégyenítést mások szemei elől lehetőleg elrejtsünk; de azt egyúttal szívünkbe zárjuk, hogy lelkünk rajta épülhessen.
De talán azt is tudni akarod Filótea, hogy a megaláztatás mely nemei legüdvösségesebbek reánk nézve. Íme tehát megmondom. A leghasznosabbak s Isten előtt legkedvesebbek azok, melyek esetleg vagy hivatásunkból kifolyólag érnek bennünket. Ezeket ugyanis nem magunk választjuk s keressük, hanem Isten küldi reánk, aki jobban tudja, mi szolgál javunkra, mint mi magunk. De ha magunknak kell választanunk, válasszuk a legnagyobbakat, mert azok a legjobbak. A legnagyobbak pedig azok, melyek hajlamainkkal leginkább ellenkeznek, föltéve, hogy hivatásunkkal összeegyeztethetők.
Ó ki adhatja meg nekünk, Filótea, azt a kegyelmet, hogy a királyi Zsoltárossal
elmondhassuk: Inkább leszek a legutolsó Isten házában, minthogy a bűnösök palotáiban lakjam! E kegyelmet csak az adhatja meg, aki földi életében a gúny és megvetés tárgya lett, hogy örök dicsőségre vezethessen bennünket. Sok mindent hallottál tőlem, Filótea, ami az első tekintetre igen nehéznek tűnhetik föl; de ha megteszed, higyj nekem, édesebb lesz a méznél!