A társaságok hajhászása s azok kerülése két ellentétes hibája a jámborságnak, mely a
polgári élet kötelességei alól nem vonhatja ki magát. A félrevonulás kevélységre és a felebarát megvetésére mutat; a hajhászás henyeségre és dologtalanságra. A felebarátot úgy kell szeretnünk, mint önmagunkat; e szeretetet azzal tanúsítjuk, hogy társaságát nem kerüljük. De mivel magunkat is szeretni tartozunk, önmagunkkal is meg kell elégednünk, ami akkor történik, ha egyedül vagyunk. Azt mondja Szent Bernát: „Mindenekelőtt magadra gondolj s csak azután másokra.” Ha tehát nem kell látogatást tenned, vagy látogatást fogadnod: maradj magadban s foglalkozzál szíveddel. De ha józan ok hí föl ama társadalmi kötelességre, látogasd meg felebarátodat Isten nevében, barátsággal és szeretettel.
Rossz társaságnak azt nevezzük, melynek célja rossz, vagy amelynek tagjai megfontolatlan, szabados és fegyelmetlen személyek. Az ilyeneket egészen kerülnünk kell, miként a méhek kerülik a darazsakat s a bögölyöket. Amiként ugyanis a veszett eb által megmart egyének nyála főleg a gyermekekre s a gyenge szervezetűekre igen veszedelmes; éppígy az ilyen gonoszok társaságától mindenkinek tartózkodnia kell, de főképen azoknak, kiknek kezdetleges erénye még gyenge lábon áll.
Némely társaság csak arra való, hogy a munkában kifáradt lelket fölüdítse, s bár henyéléssé ennek elfajulnia nem szabad, még sem tilos a szükséges szórakozásra némi időt fordítani.
Más társaság az általános illem követelménye. Ilyenek a látogatások, vagy bizonyos körök, melyekben azért veszünk részt, hogy felebarátunk iránt tiszteletünket tanúsítsuk. Ilyen szokásokhoz nem kell túlságos aggályossággal alkalmazkodnunk, sem azokat udvariatlanul elhanyagolnunk, hanem gyakoroljuk őket kellő megfontoltsággal és egyúttal óvakodjunk a neveletlenségtől és túlhajtástól.
Még a hasznos társaságokról kell szólnom, tudniillik a jámbor és erényes emberek társaságáról. Nagy szerencse Filótea, ha ilyenre akadunk. Aki erényes emberekkel társalog, kétségtelenül elsajátítja azoknak jó tulajdonságait s a velük való érintkezés hatalmas eszköze a jóban való haladásunknak.
Az emberekkel való érintkezésnek az a legkedvesebb módja, mely egyszerű, természetes és szerény. Némely embernek minden szava, minden cselekedete annyira mesterkélt, hogy szinte undort kelt. Ha valaki jártában mindig olvasná lépéseit, vagy az éneklés szabályai szerint beszélne, terhére volna mindenkinek. Éppígy azok is, kik mindig kimérten beszélnek és cselekesznek, valóságos terhei a jó társaságnak. S az ilyenek rendszerint meglehetősen rátartók is. Tehát nyugodt és szerény vidámság legyen társalgásunk alaphangja. Szent Antalban és Romuáldban éppen azt dicsérték, hogy külsejükön szigorú életmódjuk mellett is nyájas vidámság ömlött el. „Örvendjetek az örvendezőkkel.” (Róm 12,15); „Örüljetek az Úrban mindenkor s a ti szerénységtek ismeretes legyen minden emberek előtt” (Fil 11,4-5), így int bennünket az apostol. Hogy az Úrban örvendhessünk, örömünk tárgya ne csak megengedett, hanem erényes is legyen. Amiért is mindenkor a szerénység szabályaihoz tartsd magad. Sohase engedd meg magadnak, hogy mulatságból megszólj másokat, ami mindenkor nagyon helytelen. Ennek gáncsot vetni, azt megszomorítani, amazt befeketíteni, emezt bolonddá tenni, durva és bűnös szórakozás.
A lelki magányt még a társaságban is meg kell őrizned (lásd második rész 12. fejezetét), de sőt a külső magányt is. De azért nem kell a pusztába költöznöd, mint ezt egyiptomi Mária, Szent Pál, Szent Antal és sok más remete tette; hanem mindenkor találnod kell időt arra, hogy akár otthonodban, akár kertedben egészen a magadé légy, ahol szívedbe zárkózva jámbor elmélkedéssel vagy olvasással foglalkozzál. Így cselekedett Nazianzi Szent Gergely püspök. „Esténkint a tengerparton egymagamban sétálva töltöm az időt; s napi gondok után ezzel a pihenéssel üdítem föl lelkemet.” Szent Ágoston a következőket írja Szent Ambrusról: „Sokszor elmentem hozzá és szobájába lépve láttam, miként mélyedett el olvasmányaiban. S miután legnagyobb csendben hosszabb időt töltöttem ott, szó nélkül távoztam; azt gondoltam ugyanis, nem szabad megrövidítenem azon időt, mely roppant elfoglaltsága mellett lelki üdülésére megmarad.” Végül isteni Üdvözítőnk is példát szolgáltat ebben. Midőn tanítványai egy ízben jelentették, miként jártak el kiküldetésükben, így szólott hozzájuk: „Jöjjetek a sivatagba s pihenjetek ott meg.”