Az orvosok a nyelven ismerik föl valakinek egészségi állapotát; éppígy beszédünk is biztos jele annak, mi lakozik keblünkben. Azt mondja isteni Üdvözítőnk, hogy beszédünk szerint találtatunk majd igazaknak vagy kárhozatra méltóknak. Kezünk gyakran és akaratlanul is odakap, ahol fájdalmat érzünk; éppígy nyelvünk is azzal foglalkozik legtöbbet, amit szeretünk.
Ha tehát valóban szereted Istent, akkor Filótea, hozzádtartozóiddal s barátaiddal sokszor beszélsz róla. A Szentírás szerint ugyanis: „Az igaz szája bölcsességet szól és a nyelve igazat beszél.” (Zsolt 36,30) Gyakran beszélj tehát Istenről és tapasztalni fogod, amit Szent Ferencről mondanak, hogy az Úr nevének kiejtésekor egész lelkén bizonyos édesség áradt el, amelyet ajka és nyelve is élvezett.
Azonban Istenről mindig hozzá méltó módon beszélj; a tiszteletnek s áhítatnak benső érzelmeivel, nem pedig kérkedő és fönnhéjázó hangon, hanem szerényen, alázattal és szeretettel. Utánozd ebben az Énekek Énekének menyasszonyát; csepegtesd a szívekbe az áhítatnak s az isteni dolgoknak drága mézét s kérd Istent magadban, árassza kegyelmének harmatát azokra, kik szavaidat hallgatják. Ezen angyali tisztben azonban ne rendreutasító hangon járj el, hanem a kegyelem módjára szelíden és kedvesen. Mert valóban csodálatos az a hatás, melyet a szelíd lélekkel mondott áhítatos szók a szívekre gyakorolnak.
Istenről s a jámborságról mindig figyelemmel és áhítattal beszélj, de soha szórakozás- vagy időtöltésképen. Ezt azért mondom, hogy megóvjalak a hivalkodásnak bizonyos nemétől, amelybe egyszer-másszor olyanok is beleesnek, kik jámbor életet élnek: amennyiben t.i. alkalomadtán kenetteljes szókat hangoztatnak, de a kellő figyelem nélkül. Az ilyenek aztán képzelik, hogy valóban olyanok, amilyeneknek őket ama szók mutatják; pedig fájdalom, távolról sincsen úgy!