I. Uram, segíts ki engem a bajból, mert semmit sem ér az emberek segítsége.
Hányszor nem találtam hűséget ott, ahol nagyon számítottam reá.
És hányszor leltem ott, ahol ingyen sem reméltem!
Lám, ennyit ér az emberekbe vetett bizakodás, az igazak életének megoldása benned van, Istenem.
Áldott légy, Uram, Istenem, mindenért, ami történik velünk.
Gyöngék és állhatatlanok vagyunk, könnyen csalódunk és megváltozunk.
Ki az az ember, aki mindenben oly gondosan és óvatosan tud vigyázni magára, hogy soha nem csalódik vagy el nem téved?
De, aki benned bízik, Uram, és őszinte szívvel téged keres, az nem könnyen botlik el.
Ha pedig mégis bajba jut, ha még annyira belékeveredik is, te egykettőre kimented, megvigasztalod, mert te nem hagyod el véglegesen a benned bizakodót.
Ritka a hű barát, aki barátja mellett minden rosszban kitart.
Te, Uram, csak te vagy a fogyhatatlan hű mindenben, kívüled senki más.
II. Ó mennyire helyén volt az esze annak a szent embernek, aki azt mondta: Az én lelkem megállapodott, és ráépült Krisztusra.
Ha én is így volnék, nem indítana meg olyan könnyen az emberektől való félelem, mozdulatlanul állnék a szavak nyílzáporában.
Ki tud mindent előre kiszámítani, ki vehetné elejét minden eljövendő rossznak?
S ha gyakran bánt az is, amit előre látunk, csoda-e, ha a nemvárt csapás súlyosan megsebez?
De ha ily sebezhető vagyok, miért nem vigyáztam jobban magamra?
Miért hittem oly könnyen másoknak?
Dehát emberek vagyunk, bizony, csak gyarló emberek vagyunk, még ha sokan angyalnak vélnek és mondogatnak is.
Kinek higgyek, Uram, kinek, ha nem neked?
Te vagy az igazság: nem csalsz, és nem csalatkozol.
Viszont minden ember hazug, esendő, megbízhatatlan, s kivált szavával gyakran vétkezik, úgy hogy aligha lehet egy szóra elhinni, ami első tekintetre igaznak látszik.
Bizony igazán intettél, Uram, hogy óvatos legyek az emberek között, s mert ellensége az embernek saját háza népe is, ne higgyük, ha valaki azt hirdeti: íme itt, íme ott.
Saját káromon tanultam meg, bár vigyázóbbá s ne még oktalanabbá tenne a tapasztalat!
Észen légy, mondja valaki, észen légy, és rejtsd jól szívedbe szavamat.
S míg én lakatot vetek a számra, hiszem és őrzöm a titkot, aki hallgatásra kért, képtelen hallgatni, rögtön elárul engem is, magát is, és kereket old.
Az ilyen szavajátszó és megbízhatatlan emberektől óvj meg engem, Uram, hogy kezükbe ne essem, s magam effélét el ne kövessek.
Igaz és próbált szót adj a számba, az álnok nyelvet távoztasd el tőlem.
Amit mástól szenvedni nem akarok, azt én sem követhetem el.
III. Ó de jó és micsoda békesség forrása, hallgatni arról, ami nem tartozik ránk, nem hinni mindent, válogatatlan, könnyen tovább nem adni, ami fülünkbe jut, magunkat kevés emberrel közölni!
Téged keresni mindig, szívek vizsgálója, el nem sodródni a szavak szelében, hanem azt kívánni, hogy bennünk is, kívülünk is minden a te akaratod tetszése szerint alakuljon.
Mennyivel biztonságosabban megőrizhetjük a mennyei kegyelmet, ha nem akarunk feltűnést kelteni az emberek között, nem törekszünk olyasmire, amiért megcsodálhatnának, hanem egész igyekezettel azon vagyunk, ami életünk és buzgóságunk gyarapodására szolgál.
Milyen sok embernek ártott, hogy erényük köztudomásra jutott, és korán elismerést vívott ki, s mennyire hasznosnak bizonyult, ha valaki szótlan őrizte a kegyelmet ebben a kockázatokkal teli életben, amelyről méltán mondják, hogy csupa kísértés, folytonos hadiállapot.