A teremtő Isten megparancsolá a fáknak, hogy mindegyik a maga faja szerint gyümölcsöt teremjen; de Ő hívőinek is meghagyá, kik Egyházának élő növényei, hogy ki-ki állása és hivatása szerint a jámborságnak méltó gyümölcsét hozza. Mondom állása és hivatása szerint; mert más az előkelőnek s a kézmívesnek kötelessége; más a fejedelemé s az alattvalóé; más az úré s a cselédé és más a férjes nőé s a szüzé vagy az özvegyé; a jámborság gyakorlásának módosulnia kell egészségünk, foglalkozásunk s hivatalos kötelességeink szerint. Valóban, ó Filótea, dicséretes volna-e, ha egy püspök oly visszavonulva élne, mint egy kartauzi; ha házas emberek nem iparkodnának jobban vagyont gyűjteni, mint egy kapucinus; ha egy kézmíves éppoly állandóan jelen volna minden istentiszteleten, mint egy szerzetes, s a felebaráti szeretet kötelmeivel éppoly mértekben foglalkoznék, mint egy püspök? Az ilyen jámborság nem volna-e nevetséges rendetlen s elviselhetetlen? S mégis gyakorta láthatjuk ezt; s a világ, mely a jámborság s a jámborságot visszásan gyakorló oktalanság között nem tesz s nem akar különbséget tenni: magát a jámborságot gáncsolja igen igazságtalanul.
Nem, Filótea, az igazi jámborság nem veszt el semmit, sőt megjavít mindent; ha tehát hivatásunk józan követelményeivel ellenkezik, akkor az csak hamis erény. A méh, úgymond Aristoteles, úgy gyűjt a virágokból mézet, hogy azokat nem sérti meg, s éppen oly üdén és sértetlen állapotban hagyja azokat el, mint ahogyan találta. Az igazi jámborság azonban még helyesebben cselekszik, mert nem sérti meg a különböző hivatások kötelmeit, hanem azokat érdemesebbekké és szebbekké teszi. Azt mondják, hogy ha a drágaköveket mézbe tesszük, sokkal jobban tündökölnek, mint azelőtt, a nélkül, hogy színüknek vesztét vallanák; éppígy válik minden jobbá és kedvesebbé azon családokban, melyekben a jámborság uralkodik; a ház vezetése békésebb, a hitvesi szeretet őszintébb, a fejedelem szolgálata hűbb, az üzleti foglalkozás kellemesebb s eredményesebb lesz azáltal.
Tévedés és igazi balhit, ha a jámborságot a fejedelmi udvarokból, a hadseregből, a kézmívesek műhelyeiből és a házasélet köréból ki akarnók rekeszteni. Teljesen igaz, ó Filótea, hogy a szemlélődő s kolostori jámborság amaz életpályákon nem lehetséges; azonban igen sok faja van az istenes életnek, melyek igen alkalmasak arra, hogy a világi életet élők tökéletességre tegyenek szert. Fényes tanúi ennek az ótestamentomban Ábrahám, Izsák, Jákob, Dávid, Jób, Tóbiás, Sára, Rebekka és Judit. És azután Szent József, Lidia, Krispin nem a műhelyekben; Szent Anna, Márta, Mónika, Aquila és Priszka nem a háztartásban; Korneliusz százados, Szent Sebestyén és Szent Móric nem a hadseregben; Nagy Konstantin, Szent Ilona, Szent Lajos, Szent Amatus és Szent Edvárd nem a trónon szentelődtek-e meg? Megesett már, hogy némelyek a magányban vesztették el a tökéletességet, bárha az a megszentesülésre annyira alkalmas; viszont mások a világ veszedelmeinek közepette is megőrizték azt. Lót, úgymond Szent Gergely, a magányban látta vesztét csodálatos tisztaságának, melyet pedig egy romlott város kebelében is megőrzött. Röviden, bármely viszonyok között legyünk, tökéletességre lehet és kell is törekednünk.