Abban, amit most mondani fogok, légy nagyon tanulékony, Filótea s jól fogadd meg
tanácsaimat, mert nézetem szerint lelki életednek haladása főleg ettől függ. A nap folytán sokszor gondolj Isten jelenlétére, azon utasítások szerint, melyeket fönnebb adtam; fontold meg, mit cselekszik Isten s mit mívelsz te s majd belátod hogy kimondhatatlan szeretettel függnek rajtad az ő szemei. Ó, én Uram Istenem miért nem függ terajtad az én szemem is, hogy veled foglalkozzam, amiként a tied énrajtam van s kegyesen tekint reám. Miért is gondolsz oly sokat reám, én Istenem s én miért gondolok oly ritkán és kevésszer tereád? Ó merre tévelyegsz, én lelkem? Isten a te igazi lakóhelyed s te mégis merre jársz? A madaraknak fészkük van s mikor a szükség kívánja, azokba húzódnak meg; a szarvasok az erdő sűrűjébe rejtőznek a vadász fegyvere s a nap sugarai elől; éppígy a mi lelkünk is keressen magának ilyen menedékhelyet akár a kálvárián, akár Jézus sebeiben vagy másutt az ő közvetlen közelében, hogy időnkint oda visszavonulva, kipihenje a külső foglalkozások zaját s a gonoszlélek támadásai ellen oltalmat leljen. Igen nagyon boldog az a lélek, mely az isteni Üdvözítőhöz igy szólhat: Te vagy oltalmam ellenségeim ellen; szárnyaid árnyékának hűvössége felüdít engem és biztosít a napnak veszélyei ellen!
Rajta légy tehát, Filótea, hogy amíg külső dolgokkal foglalkozol s az emberekkel
érintkezel, szíved a magányba gyakran visszavonuljon, ahol kizárólagosan a jelenlévő Istennel vagy együtt. Az ilyetén elvonulást a lelki magányba mi sem akadályozhatja meg; mert minden, ami körülötted van, kívüled van, nem pedig szívedben. Dávid ezernyi fontos dolgai közben is gyakorolta magát ebben, amiről a zsoltárok számtalanszor tanúskodnak. Többek között így kiált föl: Ó Uram, én mindig nálad vagyok! Mindig szemeim előtt vagy, én Uram! Hozzád emelem szemeimet, én Istenem, ki a mennyben lakozol! Szemeim az Úron függnek mindig!
Valóban, rendszerint nem annyira komolyak beszélgetéseink és dolgunk sem feszíti meg annyira erőinket, hogy figyelmünk azoktól némileg el ne fordulhatna s lelkünk az annyira becses és drága magányba vissza ne vonulhatna.
Midőn Sziénai Szent Katalinnak szülői nem juttattak időt az imádságra s az elmélkedésre, akkor az Úr arra a jó gondolatra vitte reá, hogy szívében készítsen oly imahelyet, amelybe lelkileg elvonulhasson a sok dolog és fáradalom közepette, amellyel szülői elhalmozták. És ő követte e sugallatot, miáltal aztán könnyen elviselte azt a sok kellemetlenséget, mellyel a világ illette; mert amiként mondani szokta, ama kis kamarába zárkózott s ott mennyei vőlegényével vigasztalódott. Sziénai Szent Katalin ezt rendesen gyakorolta s másokat is buzdított példájának követésére.
Vonulj tehát te is egyszer-másszor szíved magányába vissza s itt mindenkitől függetlenül beszéld meg Istennel üdvösségednek s lelki haladásodnak ügyeit, amiként a barát jó barátjával szokott szívélyesen érintkezni. Fordulj hozzá e szókkal: Virrasztottam s a sivatag pelikánjához hasonlítottam; olyanná lettem, mint az éjjeli madár a romok között s mint a magányos veréb a háztetőn! E szók, betű szerint véve, megértetik velünk, hogy ez a nagy király, ki szívét hozzászoktatta a magányossághoz, napjában több órát töltött el a lelki dolgok felett való elmélkedéssel; ha pedig titkos értelmük szerint vesszük őket, a lelki magánynak három kedves nemére oktatnak bennünket, amelyek útján szerelmes Jézusunkhoz könnyen visszavonulhatunk. A romok között rejtőző éjjeli madár példázata isteni Üdvözítőnk alázatos állapotára mutat, ki az istállóban szalmán pihen, ismeretlenül s rejtezve a világ előtt, melynek bűneit siratja. A pelikán képe a kálváriára utal. Miként ama madár vérével táplálja kicsinyeit, éppúgy az Úr Jézus is szent vérének hullásával kelti új életre övéit. A harmadik példa Urunk dicsőséges mennybe meneteléhez vezet bennünket, amidőn a sok megalázás és megvetés után, mellyel a világ illette, csodálatos módon ment föl mennyekbe. A világi dolgok zajának közepette e hármas példázat valamelyikének nyomán gyakran vonuljunk vissza Jézushoz.
Midőn a boldog Elzeár, a provánszi Árián-nak grófja, egykor sokáig volt távol házától, felesége, a jámbor és szűzies Delfina, külön küldött ember által tudakolta meg hogylétét. Mire Elzeár ezt izente feleségének: „Nincs semmi bajom, drága feleségem; ha látni kívánsz, az Úr Jézus szentséges oldalának sebében keress engem; mert ott lakom én s ott megtalálsz engem. Ha másutt keressz, hiába jársz utánam”. Íme! Ilyen az igazán keresztényileg gondolkodó lovag!