Istenhez azért vonulunk vissza, mert hozzá vágyódunk, s azért sóhajtozunk utána, hogy hozzá visszavonuljunk. Így függnek össze a lelki magány s az Isten után való vágyakozás: és mindkettő a jó gondolatok forrásából csörgedezik.
Tehát sokszor irányítsd elmédet és szívedet Istenre, ó Filótea, lelkednek élénk s rövid
szárnyalásai által. Csodáld meg tökéletességeinek végtelen magasztosságát, kérjed hatalmas segedelmét; imádd isteni fölségét; napjában ezerszer ajánld föl neki lelkedet; magasztald végtelen jóságát; lélekben borulj Jézus lábaihoz, kérj tőle tanácsot mindenben, ami üdvösségedet illeti; ízleld meg szeretetének édességét fogd meg kezét, miként a gyenge gyermek atyja kezét fogja, s kérd, legyen a te vezetőd; drága virágcsokorként szorítsd a szent keresztet kebledhez; zászló gyanánt ültesd azt szívedbe, amely alatt ellenségeid ellen harcolni fogsz; egyszóval szívedet éleszd, gyullaszd minden módon, hogy gyengéd és lángoló szeretet támadjon benne isteni Üdvözítőd iránt.
Így keletkeznek a fohászkodások, az imasóhajok, melyeket Szent Ágoston a jámbor Probának annyira szívére kötött; s e bizalmas érintkezés Istennel azt eredményezi, hogy az isteni tökéletességek képe és hasonlatossága lassanként rányomódik lelkünkre. Ez a gyakorlat nem nehéz s össze is fér napi foglalkozásainkkal; mert csak pillanatnyi figyelem kívántatik meg hozzá. És lelki tevékenységünket dolgainktól nemcsak el nem vonja, nemcsak nem csökkenti, hanem azt inkább serényebbé és kellemesebbé teszi. Nem jár időveszteséggel, ha a vándor egy csepp borral üdíti ajkait s erősíti szívét; sőt inkább új erőre kap; mert csak azért áll meg, hogy aztán annál gyorsabban haladjon s nagyobb utat tegyen meg.
Több író számos ily imasóhajt jegyzett össze, s valamennyi bizonyára igen hasznos; mégis azt tanácslom, ne ragaszkodjál hozzájuk. Azt beszélje szíved, azt mondja ajkad amit a szeretet sugall belé; s a találékony szeretet annyit sugall beléd, amennyit csak akarsz. Igaz ugyan, hogy némely szó különösen megragadja a lelket; ilyenek a zsoltárok szavai, melyek tele vannak szent hévvel; vagy Jézus nevének segítségül hívása, ami igen sokféle módon történhetik, vagy az isteni szeretetnek ama lángoló nyilvánulásai, melyek az Énekek Énekében fakadnak. De sőt az egyházi énekek is szolgálhatnak e célra, ha komoly figyelemmel énekeljük őket.
Végy magadnak ebben példát azoktól, kik egymás iránt csupán természetes, emberi szeretettel viseltetnek. E szeretet egész lényüket elfogja, értelmüket, emlékezőtehetségüket, szívüket, szájukat! Szüntelenül egymásra gondolnak, egymással foglalkoznak, egymást magasztalják, kérlelik, egymással beszélgetnek, egymásnak levelet írnak, de sőt még az útjokba eső fák kérgébe is belevágják egymás nevét. Így járnak azok is, kiknek szívében Isten szeretete uralkodik; csak neki élnek üdítő szeretete után sóhajtoznak; a reá való gondolás, a róla való beszéd soha ki nem fárasztja őket; s ha az emberek szíve felett rendelkeznének, Jézusnak szent és imádandó nevét bizonyára belevésnék abba. Azért minden külső tárgy Istennek nagyobb szeretetére serkenti őket és lelkük szerelmesének dicséretét hirdeti számukra. Igen, úgymond Szent Ágoston Szent Antal nyomán, a világon minden, bár néma de előttük érthető nyelven beszél hozzájuk és szívük e szókból s e gondolatokból azon szeretetteljes fölbuzdulásokat és édes fohászokat alkotja, melyek útján Istenhez emelkednek. Erre nézve néhány példával szolgálok.
Nazianzi Szent Gergely püspök egyszer a tengerparton sétált és figyelmesen nézte a sokféle kagylót, melyeket egyik hullám a partra vetett, a másik ismét elsodort; s egyúttal megcsodálta a közeli kemény sziklát, melyen a tenger hullámai tehetetlenül törtek meg. E látványra a következő gondolat támadt lelkében: ilyenek a felületes és gyenge lelkek, kiket majd az öröm, majd a szomorúság ragad magával, s akik az élet különféle körülményei között ellenállás nélkül hajlanak minden szellőre; másrészről ilyenek az erősszívű s állhatatos lelkek, kiket mi sem ingathat meg. Ekkor e gondolat hatása alatt Istenhez emelkedett szíve s a királyi prófétával e szókra fakadt: Ments meg engem, ó Uram, mert lelkemig nyomultak már a hullámok: ments meg engem, ó Uram, ezen örvényből, a szélvész a tenger mélyébe sodort már! (68. zsoltár) Meg kell azonban jegyeznem, hogy ez a gondolat s ez az érzelem akkor egészen illett lelkiállapotához, mert valami Maximus nevű pap püspökségéből akarta őt kizavarni.
Midőn Szent Fulgentius, Ruspe városának püspöke, Rómában Teodorik gót királynak diadalmenetét látta, s látta, hogy ugyanez miként elnökölt az egész római nemesség gyülekezetében, e nagyszerű jelenet megragadta őt s szívét Istenhez emelve, így kiáltott föl: Ó, ha a földi Róma ily gazdag s ily fényes, milyen szépnek kell akkor a mennyei Jeruzsálemnek lennie! S hogyha az, kitől minden jó adomány származik, a hiúság kedvelőinek ennyi dicsőséget juttat, milyen lészen azoknak osztályrésze, kik az ő igazságát örökké fogják szemlélni!
Azt mondják, Szent Anzelm, Kanterbury érseke különösen értett ahhoz, hogy
legközönségesebb gondolatait is jó irányba terelje. Egykor úton volt s megesett, hogy egy nyúl, melyet a vadászok üldöztek, lova alá menekült; a kutyák ugyan nagyon ugattak körülötte, de menedékhelyén megtámadni még sem merték. Ez az eset nagyon megnevettette a vadászokat; azonban Szent Anzelm Isten lelke által megilletve, sóhajok és könnyen között így szólt hozzájuk: Ó, ti nevettek ugyan, de ez a szegény állat nem nevet. Gondoljatok arra a szerencsétlen lélekre, melyet a gonosz szellemek egyik téves útról a másikra, egyik bűnből a másikba űznek s most halálos órájában vergődik. Akkor rémülve s elborzadva menedéket keres ugyan, de ellenségei kigúnyolják őt s azoknak zsákmányul esik mindörökre!
Midőn Szent Antal Nagy Konstantin császártól igen megtisztelő levelet kapott s a nála levő remeték e felett igen csodálkoztak, így szólt hozzájuk: Mit? ti azt csodáljátok, hogy a fejedelem egy embernek levelet ír? Inkább csodáljátok meg az örökkévaló Istennek végtelen jóságát a halandó emberek iránt, hogy törvényt méltóztatott nekik szívükbe írni s egyszülött Fiának ajka által hozzájuk szólni.
Egykor Szent Ferenc sok kos között egyetlenegy juhot látván, így szólt kisérőihez: Nézzétek csak, mily szelíd az a bárány! Íme az alázatos Jézusnak képe, ki az írástudók és farizeusok között szelíden foglal helyet. Más alkalommal egy sertés egy bárányt falt föl s ezt látván, könnyhullatással így szólt: Ó, az én Uramnak, Jézusomnak halálát látom ebben!
Borgiai Ferenc, Gandia hercege, korának e jeles férfia, minden vadászati esetből jámbor tanúságot vont le. Bámulom, így szólt, a sólyom tanulékonyságát; visszaszáll a vadász kezére s elviseli, hogy szemét betakarják s pórázra kössék! De még jobban csodálkozom a felett, hogy az emberek mennyire vakok s mily kevéssé tanulékonyak, amennyiben Istennek hívó szózatával szüntelenül ellenkeznek.
Azt mondja Szent Vazul, hogy a tövises rózsa következő oktatást nyújtja nekünk: a világon még a legkedvesebb dolog is némi keserűséggel van vegyítve, s a jóval mindenkor s mindenütt némi rossz is jár együtt; a vígságot bánat, a házaséletet özvegység, a bőséget aggodalom, a dicsőséget és fölmagasztalást a bukás félelme, a nagy tisztességet fényűzés, az élvezeteket undor s az egészséget betegség követi. A rózsa, mondja ugyane szent atya, valóban igen bájos virág; de amely pillanatban örömmel tölt el látása, ugyanabban el is szomorít, mert a bűnre emlékeztet, amely a földet arra kárhoztatta, hogy töviseket teremjen.
Egy jámbor egyén élvezettel nézte a hold fénye által megvilágított patakot, melyben a
csillagos ég letükröződött s ily örömteljes szókra fakadt: Ó én jó Istenem ez a sok csillag valóban mind az én lábam alatt lészen, ha eljutok a te örök mennyei városodba. S amiként az ég csillagai letükröződnek itt a földön, éppúgy fognak ott fönn a földi emberek letükröződni Istenben, a szeretetnek élő kútforrásában.
Más valaki látván, hogy a folyó mily sebesen rohan a tenger felé, így szólt: Lelkem
mindaddig nem talál nyugodalmat, míg el nem merül Istenben, akiből eredett. Ismét más, midőn látta, miként gyülekeznek a kis csirkék édesanyjuk szárnyai alá így szólt: Ó Uram, szárnyaidnak árnyéka legyen a mi oltalmunk! Egy harmadik a napraforgó láttán így kiáltott föl: Ó én jó Istenem, mikor követi majd lelkem kegyelmednek vonzó erejét? Szent Franciska egy csendes patak partján imádkozván, lelki elragadtatásban e szókat ismételte: Éppíly szelíden és csendesen ömlik lelkembe az én Istenemnek kegyelme!
E példákból láthatod, Filótea, hogy a világ legkülönbözőbb tárgyaiból miként meríthetünk jó gondolatokat és szent fölbuzdulásokat. Azokat valóban szerencsétleneknek kell mondanunk, kik a Teremtő akaratával ellentétben a teremtményeket nem jó célokra használják, ellenben boldogoknak mondhatjuk azokat, kik a teremtményekben az Alkotó dicsőségét keresik s azok múlékonyságából is az örök igazság magasztalására merítenek alkalmat. Ami engem illet – így szól Nazianzi Szent Gergely – én hozzászoktam, hogy mindenből lelki hasznot merítsek.
Vésd jól szívedbe, hogy főleg a lelki magányban és az imasóhajtásokban s fohászokban van az igazi áhítat; ezeknek oly nagy a haszna, hogy az imának minden egyéb módját helyettesítik; ellenben, ha elhanyagoljuk őket, alig van mód pótlásukra. E gyakorlat nélkül a lelki szemlélődő élet követelményeinek egyáltalán nem felelhetünk meg s a külső élet követelményeinek is alig. Azok nélkül ugyanis a nyugalom henyéléssé, a munkásság zavarrá és szórakozássá válik. Azért igen sürgősen kérlek, egész szívvel végezd ama lelki gyakorlatot és soha, de soha el ne hagyd azt.