A szelídség gyakorlásának egyik kiváló, módja önmagunkra vonatkozik, hogy t.i. soha föl ne induljunk önmagunk és tökéletlenségeink fölött. Mert a józan ész megkívánja ugyan, hogy gyarlóságaink fölött őszintén bánkódjunk, de azt nem parancsolja, hogy bánatunk haraggal, bosszúsággal és kedvetlenséggel legyen összekötve. E tekintetben úgyszólván naponként vétkeznek azok, kik azon bosszankodnak hogy haragosak voltak: mert ily módon szüntelenül ápolják szívükben a haragnak lángját. S e jámbor elkeseredésük nemcsak nem segédkezik nekik szenvedélyük kiirtásában, hanem ellenkezőleg azt mindig mintegy készenlétben tartja, hogy a legelső alkalommal ismét lángra lobbanjon. Az ilyetén boszankodásnak s haragos kitöréseknek gyökere a kevélység s a rendetlen önszeretet, mely tökéletlenségeink láttán elszomorodik és nyugtalankodik.
A hibáink fölött érzett bánatnak két tulajdonsága legyen: a nyugalom s a szilárdság. Az az ítélet, melyet nyugodt kedélyállapotban mond ki a bíró a bűnös fölött, sokkal hathatósabb, mint az, melyben fölindulás és szenvedély vezeti őt; mert ebben a büntetést nem a vétség természete, hanem izgatott kedélyhangulata szerint állapítja meg. De sőt azt is mondom, sokkal hasznosabb, ha a bűneink fölött érzett fájdalom nyugodt és tartós, mint hogyha bosszús és kesernyés, de gyorsan elmúló. Izgatott lelkiállapotunkban ugyanis nem vétkeink milyensége, hanem inkább hajlandóságaink szerint ítéljük meg magunkat. Például, ha valaki a tisztaság erényét buzgó odaadással gyakorolja, nagy keserűséggel telik majd el, ha ezen erény ellen vétett; de talán mosolyog a durva rágalmazó szó fölött, amelyet mondott. Ellenben, aki a rágalmat gyűlöli, nagyon bánkódik majd, ha a szeretet ellen vétett, de talán semmibe sem veszi, ha a tisztaság ellen súlyosabban vétkezett. És ez onnan van, hogy mindkettőnek a lelkiismerete nem a józan ész, hanem a szenvedély után indul.
Hidd el nekem, Filótea, hogy a szelíd atyai intelem sokkal alkalmasabb a gyermek megjavítására, mint a heves és szenvedélyes rendreutasítás. Éppígy szívünk is, ha szelíden s nyugodtan, részvéttel, nem pedig keserűséggel utasítjuk rendre elkövetett bűnei miatt és kedvességgel biztatjuk a megjavulásra: nagyobb s mélyebb fájdalmat fog érezni, mint hogyha heveskedésünkkel megszomorítjuk. Ha föltettem magamban, hogy a hiúságtól óvakodom s aztán mégis beléje estem, nem utasítanám magam rendre ilyetén szókkal: Hát te nyomorult, nem vagy te megvetésre méltó, hogy föltételeid ellenére is megint hiú voltál? Pirulj halálra! Föl ne merj többé nézni az égre! Te vak, te szemtelen, te hűtelen teremtménye Istennek! – Ó valóban nem szólnék így! Ellenkezőleg a részvét szavaival utasítanám magam rendre ilyen módon: Ó szegény szívem! ismét belekerültél a hálóba, melyet pedig elkerülni akartál. Ó, állj ismét talpra s vigyázz, hogy bele ne essél újra. Kérd Isten irgalmát s reméld a jövendőben az ő oltalmát s lépj az alázatosság ösvényére. Bátorodjál neki, Isten majd megsegít s ő vele még sok jót tehetsz! Ilyen szelíd dorgálásra erősen föltenném magamban, hogy e hibát többé el nem követem s hogy lelkiatyám tanácsa szerint mindent megteszek, ami ezen célra szükséges.
De ha ily kíméletes útbaigazításra szívünk nem hajlik, érzékenyebb szemrehányást, szigorúbb s komolyabb rendreutasítást kell alkalmaznunk, hogy látván saját állapotát, megszégyenüljön. Azonban a szigorú feddésnek is arra kell irányulnia, hogy szívünkben Isten iránt szent és vigaszteljes bizalom ébredjen föl a királyi bűnbánónak példája szerint, ki bánatos lelkét reggelenkint így vigasztalá: „Miért vagy szomorú, én lelkem? És miért háborgatsz engem! Bízzál az Istenben, mert még hálát fogok neki adni; ő orcám szabadítója és én Istenem”. (Zsolt 42,5)
Nyugodt lélekkel kelj tehát föl esésedből, bevallván mély alázattal Isten előtt gyarlóságodat. A fölött azonban ne csodálkozzál, hogy elestél. Mert csoda-e, ha a betegség beteg, a gyengeség gyenge s a gyarlóság gyarló? Egyúttal minden erődből utáld meg vétkedet és Istenbe vetett nagy s erős bizalommal térj az erény útjára vissza, melyet botlásod által elhagytál.