Ha két személy házasuló szándék nélkül barátkozik könnyelműen és felületesen, viszonyuk hihetetlen könnyelműsége s tökéletlensége miatt – sem barátságnak sem szeretetnek nem mondható, hanem egyszerűen érzékies barátkozásnak. Az ilyen egyéneknek szívét bizonyos hiábavaló és esztelen hajlandóság szinte béklyóban tartja; s bár a szeretetnek ez a neme sokszor durva élvezetekké fajul, tulajdonképpen mégsem ez a főcélja. Sokszor ugyanis évek telnek el a nélkül, hogy az ilyen balgatagok a tisztaság ellen tulajdonképpen vétenének; és szívüket s lelküket fohászkodásokkal, sóhajokkal, ábrándozásokkal s egyéb haszontalanságokkal táplálják, hogy kitűzött céljukhoz közelebb jussanak.
Az ilyeneknek csak az a szándékuk, hogy bizonyos természetes hajlandóságukat kielégítsék, mely űzi, hajtja őket, hogy szeretetet tanúsítsanak és szeretetben részesüljenek. S mivel megfontolás nélkül követik belső ösztönüket, a legelső kellemesnek látszó tárgy lebilincseli őket a nélkül, hogy annak igazi értékét keresnék; így aztán vakon kelepcébe kerülnek, amelyből nem tudnak szabadulni. Másokat a hiúság vezeti ebben; azt képzelik ugyanis, hogy nagy dicsőség egy szívet meghódítani. Ezek aztán már válogatósak s főleg olyanokra vadásznak, akiknek meghódítása szinte megtisztelő. Mindezen barátságok, Filótea, rosszak, esztelenek és hiábavalók. Rosszak, mert rendszerint a testiség súlyos bűnével végződnek s mert Istentől elragadják a szerető szívet, mely egyedül őt illeti meg; esztelenek, mert nincs kellő alapjuk s a józansággal ellenkeznek; hiábavalók, mert sem haszonnal nem járnak, sem örömet, sem becsületet nem szereznek. Sőt inkább elfecsérlik az időt, veszélyeztetik a becsületet; s az élvezet, melyet lázas kínlódásban vergődő áldozataiknak nyújtanak, csak annyiból áll, hogy folytonosan óhajtanak s remélnek valamit, a nélkül, hogy tudnák, mit!
Az ilyen gyengeelméjűek azon balga hiedelemben ringatóznak, hogy az efféle
szeretkezések rendkívüli élvezetet nyújtanak. Pedig mennyire csalódnak! A helyett, hogy vágyaik teljesülnének, bizalmatlanság, féltékenység s nyugtalanság gyötri őket. Nazianzi Szent Gergely nagyon szépen ír az ilyen megtévedt nőkről. „Elégedjél meg, ha szépséged férjednek tetszik. Ha azonban bájaiddal idegen férfiak tetszésére vadászol s miként a madárnak, hálót vetsz nekik: tudod-e, mire vezet ez? Akinek tetszeni akarsz, bizonyára tetszeni fog neked is. A tekintetre mosolygás, erre a kétértelmű beszéd következik. Ez a szabadosság végül bűnös bizalmaskodássá fajul”… Teljesen igaza van a szent püspöknek. Veszedelmes játék a szeretkezés; aki mást akar foglyul ejteni, foglyul esik maga. Azt mondja a bölcs: ugyan ki szánja a bűvölőt, kit a mérges kígyó halálra mart? És én azt mondom: ó ti vakok és esztelenek!
Azt hiszitek, a szeretkezésnek lehet parancsolni, hogy tetszéstek szerint módosuljon? Így játszotok vele, mint a kígyóval, végül aztán megmarja szíveteket s minden mérgét beléje önti!
Ó én Istenem! Mekkora vakság, hogy ily haszontalanságért lelkünket, legdrágább
kincsünket kockára tesszük! Isten egyebet sem kíván tőlünk, mint lelkünket és szeretetünket.
És ó! ami szeretetünk végtelenül csekély Istenhez képest. S mi azt mégis tárt marokkal pazaroljuk haszontalan, hiábavaló s balgatag tárgyakra, mintha mégannyi volna belőle. Ez a nagy Isten, ki azért, hogy bennünket teremtett, megváltott és fönntart, csak szeretetünket kívánja, szigorúan számon kéri majd, mire fordítottuk s miként használtuk azt. Ha már egy hivalkodó szóért is szigorú felelősségre von bennünket, ugyan mi lészen sorsa az esztelen, megfontolatlan s veszedelmes barátkozásoknak!
A diófa sok kárt okoz a vetésben s a szőlőben, hatalmas gyökerei fölszínak minden nedvességet; nagy lombja fölfogja a levegőt s a napsugarat; gyümölcse odacsábítja a járókelőket, kik aztán egész környezetét tönkre teszik. Ilyen az érzékies barátkozás. Hatalmába ejti a lelket, kimeríti erőit, úgyhogy a vallás gyakorlására szinte képtelen; elhomályosítja az értelmet számtalan botor képzettel, a mulatságok és szórakozások gondolatával, hogy a kegyelem világára többé nem is figyel; annyi kísértéssel, nyugtalansággal, féltékenységgel s üdvösségünkre hátrányos rossz gondolattal jár, hogy mérhetetlen az a kár melyet lelkünknek okoz. Nemcsak a mennyei dolgok szeretetétől, hanem az isteni félelemtől is megfoszt bennünket; elgyengíti lelkünket, beszennyezi jó nevünket, s midőn a szívnek élvezetet látszik nyújtani, valósággal veszedelmes pestise annak.