Filótea, szeress mindenkit benső keresztényi szeretettel, de barátságot csak azokkal köss, kiknek társasága reád lelki haszonnal jár. S minél több s nagyobb erények gyakorlására nyújt alkalmat ez a viszony, annál tökéletesebb a barátság. Ha a tudományok körül forog ez a viszony, igen tiszteletreméltó lesz a barátság; de még inkább az volna, ha erkölcsi erények, pl. az okosság, a lelkierősség, az igazságosság körül forogna. De ha a valláson, az áhítaton, Isten szeretetén, a tökéletességre való törekvésen alapszik e kedves viszony, ó mily drága s értékes lesz akkor a barátság! Mindenekfölött kiváló lesz, mert Istentől származik, mert Istenhez vezet, mert Isten a köteléke s mert örökké megmarad Istenben. Ó milyen jó, hogy úgy szerethetünk a földön, miként az égben; s hogy viszont már úgy szerettetünk a földön, miként egykoron majd a mennyben. Nem szólok én itt a közönséges keresztény szeretetről, mellyel minden felebarátunknak tartozunk; hanem azon lelki barátságról, mellyel ketten, hárman, sőt többen is áhítatukat, Istenre vonatkozó érzelmeiket, vágyaikat közösen gyakorolják és csak egy szívük s lelkük van. Ezek aztán jogosan mondhatják Dáviddal: „Mily jó és mily gyönyörűséges az atyafiaknak együtt lakniok”. (Zsolt 132,1) Igen, Filótea! Miként a tenger apálya s dagálya, úgy folyik a jámborság balzsama szívből szívbe és igazán elmondhatjuk, hogy Isten erre a barátságra áldását kiárasztotta mindörökre.
A többi barátság csak árnyéka ennek s kötelékük oly törékeny, mint az üveg; holott a
jámborság szelleméből fakadó barátságot színarany lánc tartja össze. Mindenkor csak ilyen barátságot köss, ó Filótea, amennyire t.i. rajtad áll. Mert amire a természet s állapotod kötelez, azt sem elhanyagolnod, sem fölbontanod nem szabad. Ilyen az a viszony, mely szülőidhez, rokonaidhoz, jótevőidhez fűz.
Azt mondja talán valaki, hogy senki iránt sem kell különös hajlandósággal avagy barátsággal viseltetnünk, mert ez szívünket nagyon elfoglalja, elménket szórakoztatja és féltékenységet kelt. Aki így beszél, nem jár helyes úton. Mert bár a szerzetesek között a kizárólagos barátkozás kártékony, mégis a világi emberekre ezt a szabályt nem lehet alkalmazni, a kettő között ugyanis nagy a különbség. A jól fegyelmezett kolostorban mindnyájan egy célra, a hivatásos tökéletességre működnek össze, amiért is a kizárólagos barátkozást ott tűrni nem szabad, mert különben attól kell tartani, hogy míg egyesek a közös célra törekszenek, mások ugyanott pártokat szerveznek. Ellenben künn a világban a barátság szent köteléke által kell egyesülniök azoknak, kik erényes életet folytatnak, hogy egymást buzdítsák és támogassák. A szerzetességben könnyűek s egyenesek Isten utai s a benne élők oly vándorokhoz hasonlítanak, kik síkon haladván, nem kénytelenek egymásba fogódzni. De akik a világban élnek, melynek oly sok veszedelmes örvénye van, oly vándorokhoz hasonlítanak, kik durva, göröngyös, sikamlós úton járva, egymásra támaszkodnak, hogy biztosabban haladjanak. A világban nem mindnyájan igyekeznek ugyanegy célra s nem mindnyájan egyérzelműek. Ez teszi szükségessé a külön baráti összeköttetéseket, melyeket a Szentlélek hoz létre és tart fönn azok között, kik egyenlően hű szívvel akarnak neki szolgálni. Megengedem, hogy az ilyen viszonynak is külön pártbaállás jellege van; csakhogy ez a különállás szent, mert elkülöníti a jókat a rosszaktól, a juhokat a bakoktól, a méheket a darazsaktól, – ami kétségtelenül szükséges is.
Senki sem tagadhatja, hogy isteni Üdvözítőnk különös és benső barátsággal viseltetett Szent János, Mária, Márta és Lázár iránt, hiszen ez nyíltan olvasható az evangéliumban. Azt is tudjuk, hogy Szent Péter gyengéden szerette lelki gyermekeit, Márkot és Petronillát és hasonlóképen Szent Pál Timóteust és Teklát. Nazianzi Szent Gergely barátja volt Szent Vazulnak, s e barátságot nagyra tartotta, többször szól róla s következő módon írja le: „Úgy tetszett, hogy csak egy lélek volt bennünk, mely két testet éltetett. Mindkettőnknek ugyanegy törekvése volt, hogy az erényt gyakoroljuk, hogy életünket az örökkévaló javakkal összhangba hozzuk s hogy mielőtt meghalnánk, már elhagyjuk e mulandó életet”. Szent Ágoston bizonysága szerint Szent Ambrus különösen kedvelte Szent Mónikát kiváló erényeiért s ez viszont úgy szerette a szent püspököt, mint Isten angyalát.
De mit vesztegetem az időt oly dolgokkal, melyekhez kétség nem fér. Szent Jeromosnak, Ágostonnak, Gergelynek, Bernátnak s Isten egyéb nagy szenteinek voltak barátaik, a nélkül, hogy tökéletességük e miatt csorbát szenvedett volna. Szent Pál szemükre hányván a pogányoknak szégyenletes életüket, arról is vádolja őket, hogy nincs szeretet bennük, vagyis hogy képtelenek a tisztes barátkozásra. Szent Tamás s a világ összes bölcsei a barátságot erénynek mondják; s hogy Szent Tamás ezalatt a külön baráti viszonyt érti, kitetszik azon mondásából, hogy a tökéletes barátság nem terjedhet ki sok személyre. A tökéletesség tehát nem azt kívánja, hogy ne barátkozzunk, hanem, hogy barátságunk jó és szent legyen.