Nagyon fontos főszabályra hívom föl figyelmedet, Filótea. A herákleai méz valóságos
méreg, azonban a másik nem mérges mézhez mégis mindenben hasonlít; e miatt aztán könnyen fenyeget bennünket az a veszély, hogy a kettőt összecseréljük, vagy a kettőt együtt élvezzük. Éppígy a barátság körül is nagyon óvatosnak kell lennünk, nehogy megcsalatkozzunk; főleg ha a másik nemhez tartozó személyről van szó, akihez egyébként a legtisztességesebb szándék köt bennünket. A sátán ugyanis vajmi gyakran rászedi az ilyeneket. Kezdetben erényes a vonzalom; de ha nem vagyunk óvatosak, csakhamar belekeveredik a könnyelmű szeretkezés, aztán az érzéki, végül a testi szerelem. Sőt a lelki szeretet sincs veszély nélkül, ha bizalmatlansággal és éberséggel nem vértezzük magunkat. Bár ebben nem csalódunk oly könnyen; mert az egészen ártatlan szív biztosabban lát meg minden belopódzó tisztátalanságot, amiként a tiszta abroszon is sokkal szembetűnőbb a folt. Ha tehát lelkünk ellensége a lelki szeretetet be akarja szennyezni, nagyon óvatosan fog hozzá. Mindenekelőtt a szívben a tisztasággal ellenkező hangulatot törekszik kelteni.
A szent barátságot a világitól azon módon lehet megkülönböztetni, mint a herákleai mézet a jótól. A herákleai méz sokkal édesebb a közönségesnél, mert a méhek a sisakvirágról szedik, mely annak rendkívüli édességet kölcsönöz. Épen ilyen a világi barátság. Tele van édes, lágy, szenvedélyes szókkal a szépség, a kellem s a természeti előnyök hízelgő dicséretével. A szent barátság ezzel ellentétben egyszerűen, nyugodtan s őszintén beszél; csak az erényt dicséri s Istennek azon adományait, amelyeken alapszik.
Aki azon mérges mézből eszik, annak feje megkábul és szédeleg; a hamis barátság is
elkábítja a lelket s az ilyen ember könnyen megtántorodik az üdvösség útján. Ebből származik aztán a sok epedő tekintet, a szeretetnek érzéki nyilvánulásai, a nevetséges sóhajok, a mesterkélt szerelmes viselkedés, mindannyi előjele az erény közeli elbukásának. A szent barátság ellenben csak szemérmes tekinteteket, őszinte és tiszta nyilatkozatokat, csak ég felé szálló sóhajokat ismer és panaszai csak azt fájlalják, hogy Istent nem szeretjük eléggé. Mindez megannyi jele az igazi erényességnek.
A herákleai méz elhomályosítja a szemeket; a világias barátság is elhomályosítja értelmünket olyannyira, hogy a jót a rossztól nem tudjuk megkülönböztetni s a legalaptalanabb ürügyeket igaz okoknak tartjuk; félünk a világosságtól és szeretjük a sötétséget. Az igaz barátság ellenben tisztán lát, nem rejtőzik el, sőt örvend, ha jó emberek látják.
Végezetül ama mérges méz, bármily édesnek mutatkozott is kezdetben, keserű ízt hagy vissza a szájban; a rossz barátság is bűnös követelésekkel végződik s ha ezeket a másik fél elutasítja, kedvetlenség, elhidegülés, bizalmatlanság és féltékenység, szemrehányás és sértegetés, hazugság és rágalom a vége, melyek gyakran a legnyersebb elkeseredéssé és sötét árulkodásokká fajulnak. A tiszta barátság magához mindenkor hasonló, mindenkor tisztességes, illemes és szeretetteljes s minden változása abban áll, hogy a szívek s lelkek napról-napra bensőbben és tökéletesebben egyesülnek, ami igazán találó képe azon boldog barátságnak, mely az üdvözülteket az égben egyesíti.