A barátság bizonyos belső közösség nélkül el sem gondolható. Ez a közösség azt eredményezi, hogy a barátok kölcsönösen föltárják egymás előtt titkaikat s érzelmeik és hajlandóságaik kicserélődnek egymással. Ez főleg akkor történik meg, ha a barátságnak nagyrabecsülés az alapja. A barátság ugyanis föltárja a szívet, a nagyrabecsülés aztán jót-rosszat egyaránt bevisz oda. A herakleai méhek a sisakvirágon is csak mézet keresnek; de mivel e virág mérges, a mézzel együtt a mérget is fölszedik. Éppígy a barátság a jóval egyetemben szinte észrevétlenül a rosszat is magába veszi. Épen azért Filótea, jól szem előtt kell tartanunk, amit a hagyomány szerint isteni Üdvözítőnk gyakorta mondott: „Legyetek jó pénzváltók és jó pénzkezelők”; vagyis a rossz pénzt el ne fogadjátok a jóval együtt és különböztessétek meg a nemes fémet a hamistól. Valóban, alig van ember kinek ne volna tökéletlensége. Ugyan miért sajátítanók el barátunk hibáit és gyarlóságait barátságával együtt! Habár tökéletlen is, szeretnünk kell őt; azonban tökéletlenségeit sem szeretnünk, sem elsajátítanunk nem szabad. Mert a barátság nem a rosszban, hanem a jóban való közösség, amiért is barátunkban a jó és rossz tulajdonságokat jól meg kell különböztetnünk, amiként az aranymosók az aranyat megkülönböztetik a homoktól. Nazianzi Szent Gergely szerint Szent Vazult néhány barátja annyira tisztelte, hogy még testi és külső fogyatkozásait is utánozták; pl. lassú beszédét, megfontoló sötét tekintetét, járását, szakállának alakját. Sokszor láthatjuk, hogy férfiak, nők, jóbarátok egymásnak, a gyermekek szülőiknek modortalanságait sajátítják el bizonyos öntudatlan utánzási ösztönből, melyet a tisztelet és vonzalom kelt bennük. Pedig valósággal kinek-kinek elég rossz hajlandósága van; tehát nem szükséges, hogy másokéval is terhelje magát s a barátság az ilyesmit épen nem kívánja, hanem az ellenkezőt, hogy t.i. egymást gyámolítva, törekedjünk hibáinktól megszabadulni. Barátunk tökéletlenségeit el kell viselnünk szeretettel; azonban azokat hízelgéssel táplálnunk, avagy magunkéivá tennünk nem szabad.
Én csak a tökéletlenségekről szólok; mert a bűnt barátunkban még eltűrnünk sem szabad. Nagyon gyenge és gyarló az a barátság, mely mást veszni hagy, ahelyett hogy segítségére sietne; s amelynek nincs bátorsága a vesztébe indulót még erőteljes rendreutasítással is megmenteni. Az igaz barátság nem lehet bűnös szövetkezés, mert a bűn tönkreteszi azt, miként elalszik a tűz, ha szalamandra fekszik bele. Ha a bűn csak átmenő, a baráti jó intés megszünteti azt; de ha a bűn szokásos, akkor az halálosan sebzi a barátságot, mely csak erényes alapon állhat fönn. Annál kevésbé szabad a barátság kedvéért vétkeznünk; ez esetben ugyanis a barát ellenségünkké válik, mert bűnre csábít és barátságunkra érdemetlen, mert lelkünknek vesztére tör. Még biztosabb jele a rossz barátságnak, ha feslett erkölcsű személyhez ragaszkodunk; mivel ugyanis nem alapszik erényen, nem lehet neki egyéb célja, mint az érzéki élvezet, vagy azon könnyelmű tökéletlenségek egyike, amelyekről fönnebb szóltam.
A kereskedők viszonya a barátságnak csak látszatát bírja; mert nem személyes vonzalom, hanem nyereségvágy köti őket össze. Véss szívedbe végezetül két mondatot, melyet én a keresztény élet oszlopainak nevezhetnék el. Az egyik a bölcsnek szava: „Ki az Istent féli, hasonlóképen jó barátságra is tesz szert” (Sir 6,17); másik Szent Jakab mondása: „E világ barátsága ellensége az Istennek”. (Jak 4,4)