Azt mondja isteni Üdvözítőnk: „Ne ítéljetek és nem fogtok ítéltetni.” (Lk 6,37); s azt mondja a nemzetek apostola, Szent Pál: „Tehát ne ítéljetek idő előtt, mígnem eljő az Úr, ki a sötétség titkait is megvilágosítja és a szívek szándékait is kinyilatkoztatja.” (1Kor 4,5) Ó mennyire visszatetszenek Istennek a vakmerő ítéletek. Az emberek ítéletei azért vakmerők, mert ők nem bírái egymásnak s mert Istennek jogát bitorolják; de meg azért is vakmerők, mert a bűnnek gonoszsága szívünk szándékától függ, pedig éppen ezt födi szemeink előtt a titok leple; végre azért vakmerők, mert kinek-kinek elég dolga volna önmagával, a helyett, hogy felebarátját megítélje. Hogy meg ne ítéltessünk, ahhoz egyenlően szükséges, hogy mások fölött pálcát ne törjünk, de magunkat megítéljük. Az egyiktől az Üdvözítő tilt el, a másikat meg az apostol parancsolja, mondván: Ha megítélnők magunkat, nem ítéltetnénk meg! De jóságos Isten, mi ennek éppen az ellenkezőjét tesszük! Minden alkalommal megítéljük felebarátunkat, de önmagunkat, ami kötelességünk volna, nem ítéljük meg.
A vakmerő ítéletek különféle forrásból eredvén, ellenük különböző szereket kell alkalmaznunk. Némely kedély természeténél fogva mogorva, kesernyés és szigorú; az ilyenek aztán bosszúságukat, szeszélyüket mindenkivel éreztetik kivétel nélkül s a próféta szerint az ítéletet s az igazságosságot ürömmé változtatják és mindenki fölött teljes szigorúsággal ítélkeznek. Az ilyenek igen ügyes lelkiorvosra szorulnak, mert bajuk természetük kifolyása lévén, nehezen gyógyítható. S bár a szívnek e kesernyéssége nem bűn, hanem csak tökéletlenség, de mégis természeti hiba mely az illetőt megszóló beszédekre és vakmerő ítéletekre teszi hajlandóvá. Mások nem szigorúságból, hanem kevélységből ítélnek vakmerően, mert azt képzelik, hogy saját egyéniségük annál fontosabb, mennél inkább leszólnak másokat. Az ilyen nagyralátó és kevély egyének szüntelenül ömnagukat csodálják s egyéni kiválóságukat oly nagyra tartják, hogy velük szemben minden egyéb kicsiny és jelentéktelen. „Nem – így szólt az elvakult farizeus –, nem vagyok olyan, mint a többi ember.”
Némelyekben a kevélység nem kézzelfogható ennyire; az ilyenek felebarátjuk hibáit némi örömmel látják, saját vélt jó tulajdonságaikkal összehasonlítják s ez nekik élvezetet nyújt s azt hiszik, hogy ilymódon jó hírnevük növekedik. Ez az örvendezés azonban néha annyira rejtett, hogy csak a legélesebb szem bírja meglátni, de sőt még azok sem veszik észre, kik hasonló hibában szenvednek, hacsak figyelmüket külön föl nem hívják arra. Némelyek áltatják magukat és lelkiismeretük szavát azzal törekszenek elnémítani, hogy ugyane hibák másokban is megvannak s azt hiszik, hogy ezáltal vétkük gonoszsága csökkenik. Némelyek kedvüket lelik abban, ha semmis okok alapján mások hajlandóságaira s erkölcseire következtetnek s ha néha véletlen szerencsétlenségből igazuk van, a vakmerő ítélkezésről alig szoktathatók le. Végül sokan szenvedélyből ítélnek vakmerőn; amennyiben mindig rosszat tesznek föl azokról, akiket gyűlölnek és jót azokról, akiket szeretnek.
Miképpen kell tehát e bajokon segítenünk? Akik bizonyos etiópiai növénynek nedvét isszák, azok – legalább így mondják – mindenütt kígyókat és egyéb szörnyetegeket vélnek látni s hogy e bajból kigyógyuljanak, pálmabort kell inniok. Akiknek szíve gőggel, irigységgel, nagyravágyással vagy gyűlölettel van tele, mindent rossznak s megrovandónak tartanak s az ilyetén gonosz hajlandóságot, mely annyi vakmerő és igazságtalan ítéletnek a kútforrása, csak a szeretet szelleme, melyet a pálma jelképez, bírja kiirtani. A szeretet nem keresi a rosszat, de sőt a vele való találkozástól is fél; de ha mégis szembe jő vele, elfordul tőle s úgy tesz, mintha semmit sem látott volna. Az első hallható zajra behunyja szemeit, hogy semmit se lásson s aztán szent egyszerűségében azt hiszi, hogy nem is a rossz volt, hanem annak csak látszata és árnyéka. Ha akarata ellenére kényszerül megismerni a rosszat, csakhamar félretekint és mindent feledni törekszik.
A sárgaságban szenvedő mindent sárgának lát. A vakmerő ítélkezés éppen olyan betegség, mint a sárgaság; aki abban szenved, mindent rossznak tart. Aki ezt a bajt meg akarja gyógyítani, ne az értelmet, hanem a szív hajlandóságait gyógyítsa; ezek ugyanis a léleknek lábai, ezeken jár, ahova csak akar. Ha tehát szívedben gyengédség és szeretet lakozik, minden ítéleted szelíd és szeretetteljes leszen. Amit három példával bizonyítok be.
Izsák Rebekát nővérének mondotta: azonban Abimelek, aki gyengéd szeretettel látta őket érintkezni, azonnal tudta, hogy nem nővére, hanem felesége. A rosszakaratú lélek mindjárt rosszra gondolt volna; ellenben Abimelek az adott körülmények között a legjobb véleményre hajlott. Nekünk is éppen így kell cselekednünk és felebarátunkat mindig a lehető legkedvezőbben kell megítélnünk. S ha módunkban volna valamely cselekedetet száz oldalról látnunk, mindig a legszebb részről kellene azt szemlélnünk. Szent József ismerte a Boldogságos Szűznek szeplőtelen, angyali életét; s midőn látta, hogy méhében fogant, a legkisebb fokban sem gyanúsította őt, hanem azt határozta, hogy elbocsátja őt, Istenre bízván az egész ügyet. A Szentírás szerint József azért cselekedett így, mert „igaz” volt. Az igaz ember tehát, ha más, egyébként becsületes embernek sem cselekedetét, sem szándékát nem mentheti, a felől nem mond ítéletet, hanem lelkéből azt kiverni törekszik s az egészet Isten ítéletére bízza.
A kereszten függő isteni Megváltó kínzóinak vétkét nem menthette ugyan egészen ki, de legalább kisebbíteni akarta, amennyiben azt tudatlanságuknak rótta föl, mondván: Nem tudják, hogy mit cselekesznek! Éppígy mi is, ha felebarátunk hibáját nem is menthetjük, legalább részvéttel legyünk iránta s azt valamely elfogadható okkal törekedjünk megindokolni, pl. tudatlanságával vagy gyarlóságával.
Sohasem szabad tehát felebarátunkat megítélnünk? Soha, Filótea! Mert az emberi igazságszolgáltatásban is Isten az, ki a gonosztevőket megítéli. A bírák mint Isten helyettesei és tolmácsai szerepelnek; s az ő ítéletüknek mindenben meg kell egyeznie Isten akaratával. Ha e zsinórmértéktől eltávoznak és szenvedélyeiket követik, akkor valóban ők ítélnek, de meg is ítéltetnek. Mert az embernek, mint ilyennek, sohasem áll jogában más fölött ítélkezni.
Valamit meglátni vagy megtudakolni még nem ítélkezés. Az ítélet ugyanis a Szentírás beszédmódja szerint mindig valamely csekély vagy nagy, látszólagos vagy valódi nehézséget, kétséget tételez föl, amelyet el kell oszlatni. Amiért is: aki nem hisz, már el van ítélve; mert elkárhozása felöl nincs semmi kétség. Szabad-e tehát felebarátunkban kételkednünk? Szabad, mert nem a kételkedés, hanem a megítélés tilos. Mindazonáltal kételkednünk s gyanúba fognunk csak akkor szabad, ha arra okok kényszerítenek bennünket; mert különben a gyanúsítás és kételkedés vakmerő volna. Ha egy rosszakaratú szem látta volna, hogy Jákob rokonát, Ráchelt a kútnál üdvözölvén, megcsókolta; ha látta volna, hogy Rebeka Eliezertől karpereceket és fülbevalókat fogadott el: erről a két példás ifjúról bizonyára rosszat gondolt volna, bár ok és alap nélkül. Mert ha valamely cselekedet magában véve közömbös s azt mégis rosszra magyarázzuk: ez gyanúsítás és mindig gonosz jellegű, hacsak több körülmény együttesen bizonyító okot nem szolgáltat.
Akik gondosan őrködnek lelkiismeretük fölött, vakmerően nem szoktak ítélni; s a helyett, hogy felebarátjuk homályos és érthetetlen eljárásának és szándékainak okait kutatnák: inkább magukba szállnak s minden erejükkel saját életük megjobbításán fáradoznak, miként a méhek, melyek homályos és borús napokon a kasban maradnak s ott végzik szokásos dolgaikat. Csak aki semmi hasznos foglalkozást nem talál, csak az szokta mások életét kutatni.