A vakmerő ítéletnek elválhatatlan társai a nyugtalan kedély, a felebarát megvetése s a kevélység. De ezeken kívül még sok egyéb rossz következménye van, amelyek között a társaság rákfenéje, a megszólás és rágalom első helyen áll. Ó vajha az oltárról izzó parazsat vehetnék s azzal megtisztíthatnám az emberek ajkait; miként a szeráf tett Izaiás prófétával, hogy méltó legyen Istenről beszélni! Ó, ha a megszóló s rágalmazó beszéd száműzetnék a világból, vele együtt száműzve lenne a bűnök nagy része is!
Aki igazságtalan módon gázol felebarátja becsületében, nemcsak vétkezik, hanem köteles neki megfelelő elégtételt szolgáltatni, melynek a rágalmazás természetével, nagyságával és körülményeivel arányban kell állnia. Mi hármas életet élünk: a szellemit, mely az isteni kegyelem gyökeréből ered; a testit, melynek kútforrása a lélek; s a polgárit, mely a jó hírnéven alapszik. Az elsőtől a bűn, a másodiktól a halál foszt meg, a harmadikat a rágalmazás gyilkolja meg. A rágalom egy neme a gyilkosságnak; s a rágalmazó nyelvének egyetlen szúrásával háromszoros gyilkosságot követ el. Az elsőt s a másodikat önmagán s annak lelkén követi el,
aki a rágalmazó beszédet meghallgatja; a harmadikat végül azon, kinek jó nevét elrabolja. Azért mondja Szent Bernát, hogy a rágalmazó is, meg az is, ki annak beszédét meghallgatja, az ördögöt hordja magában; csakhogy az egyik a nyelvén, a másik fülében hordja azt. S a királyi próféta azt mondja a rágalmazókról, hogy nyelvük a kígyók nyelvének módjára van kihegyezve. A kígyók nyelvének ugyanis két hegye van; éppen ilyen a rágalmazóé is, aki egy szúrással a hallgatónak szívét, a másikkal felebarátja jó hírnevét sebzi és mérgezi meg.
Kérve kérlek tehát, ó Filótea, sohase rágalmazz meg senkit, sem egyenesen, sem közvetve; sohase tulajdoníts a felebarátnak valótlan hibákat s ne leplezd le titkos gyarlóságait, se ne nagyítsd a már ismerteket. Ne magyarázd rosszra cselekvésmódját s ne vond kétségbe, se rosszindulatú hallgatással ne mellőzd s ne kisebbítsd másoknak előnyös tulajdonságait. Mert mindezzel igen megbántod Istent, főképen pedig ha nem mondanál igazat; ez esetben ugyanis kétszeresen vétkezel t.i. hazudsz és felebarátodnak ártasz.
Akik a rágalmazást azzal kezdik, hogy felebarátjukról megtisztelő módon nyilatkoznak, azok a leggonoszabb és legveszedelmesebb rágalmazók. Így szoktak ugyanis beszélni: Ezt az embert én szeretem ugyan különben is nagyon derék ember, azonban igen rosszul cselekedett, mikor ezt a becstelenséget elkövette. Ez a leány nagyon erényes, no de hát mégis elcsábították őt. Íme a gonosz mesterfogások! Aki nyíllal akar lőni, a nyílvesszőt lehetőleg maga felé vonja, hogy a lehető legnagyobb erővel röpítse el. Éppen így tartózkodnak beszédjükben a rágalmazók is, de tartózkodásuknak csak az a célja, hogy a felebarát szívén annál mélyebb sebet üthessenek.
Végül a tréfából mondott rágalom valamennyi között a legborzasztóbb. Gonoszsága a bürökkel hasonlítható össze, ez magában véve ugyan lassú méreg, melynek sok ellenszere van; de ha borba keverik, föltétlenül halált okoz. Éppen így hat a rágalom, ha tetszetős és szellemes formába öltöztetik. Erről mondja Dávid, hogy kígyóméreg van ajkaikon!
Ne mondd, hogy ez meg ez iszákos és tolvaj, mert egyszer ittasan vagy lopni láttad őt. Ez igazságtalan beszéd volna, mert egyszeri tapasztalat nem jogosít arra, hogy valakinek címeket osztogassunk. A nap egy ízben megállt az égen, hogy Józsuét győzelemre segítse; máskor pedig elhomályosult, hogy a kereszten elhunyt Üdvözítőnek győzedelmét hirdesse; de azért senki sem fogja a napot mozdulatlannak, avagy sötétnek mondani. Noe is, Lót is egyszer kelleténél többet ittak; mindazonáltal senki sem mondja őket részegesnek; amiként Péter apostol sem volt vérengző természetű és istenkáromló, mert egyszer vért ontott, másszor meg átkozódva esküdözött, hogy „ezt az embert” (az Úr Jézust) nem ismeri. Ez a szó „erényesség”, „gonoszság” azt tételezi föl, hogy valamely erény vagy vétek a hosszú gyakorlat által szokássá vált. Még akkor is, ha valaki hosszabb idő óta folytat bűnös életet s emiatt mi őt gonosznak mondanók, ezen ítéletünkkel könnyen igazságtalanságot követhetnénk el. Így járt Simon, a bélpoklos, ki Magdolnát bűnös asszonynak tartotta, holott már akkor megtért volt s e szemrehányások ellenében Urunk őt oltalmába vette. Szintén nagyon csalatkozott ítéletében amaz oktalan farizeus is, ki a publikánust igen nagy bűnösnek tekintette; mert a publikánus éppen azon pillanatban igazult meg. Mivel Istennek jósága oly határtalan, hogy egyetlen pillanat elegendő malasztjának kikérésére s elnyerésére, ugyan tudhatjuk-e biztosan hogy még ma is bűnös az, aki még tegnap az volt? A tegnap nem döntő a mára nézve; csak az utolsó nap, az határoz majd valamennyi fölött. Tehát a hazugság veszélye nélkül sohasem mondhatjuk, hogy ez vagy amaz gonosz; csupán csak annyit mondhatunk, hogy ezt vagy azt a rosszat cselekedte; vagy hogy élte bizonyos szakában nem jó úton járt. De amint egyrészről a legfőbb gonddal azon kell lennünk, hogy senkit meg ne szóljunk, úgy másrészről óvakodnunk kell attól is, nehogy az ellenkező hibába essünk, abba t.i., hogy magát a bűnt dicsérjük, csakhogy rágalmazni ne látszassunk. Ha tehát valaki szokásból rágalmaz, mentségére ne mondd, hogy nyíltan s őszintén beszél; ha valaki szembeszökően kevély, ne mondd hogy előkelő és finom modorú. Ne tartsd a veszedelmes bizalmasságot az ártatlan lélek egyszerű természetességének, ne nevezd az engedetlenséget buzgalomnak, a rátartást előkelőségnek, a bűnös viszonyt barátságnak. Nem, Filótea, a rágalom elkerülése végett nem szabad a bűnnek kedveznünk, hízelegnünk s azt istápolnunk; hanem a bűnt nyíltan bűnnek kell mondanunk s ami gáncsolásra méltó, azt gáncsolnunk. Ilyen módon előmozdítjuk Isten dicsőségét, főképen ha a következőkre figyelünk.
Először is felebarátunk hibáit gáncsolnunk csak akkor szabad, ha használunk annak, akiről beszélünk vagy azoknak, akikhez beszélünk. Például fiatalemberek előtt szó esik bizonyos személyek illetlen és veszedelmes bizalmasságáról; vagy valakinek szabados s az illemmel össze nem férő beszédjéről, viselkedéséről. Ha nincs bátorságom az ilyen viseletet kifogásolni, vagy ha még mentegetem is, a gyengébbeknek okot szolgáltatok, hogy ugyanúgy cselekedjenek. Hasznukra szolgál tehát, ha a hallottakat azonnal rosszalom; hacsak ez üdvös közbelépésemet megfelelőbb időre s alkalomra nem halaszthatom, hogy az illetők jónevén kisebb csorba essek.
Másodszor megkívántatik, hogy kötelességem legyen a szólás. Pl. ha valamely társaságnak legtekintélyesebb tagja én vagyok, hallgatásomat könnyen helyeslésnek vehetnék. Ilyenkor tehát kötelességem szólni. Ellenben, ha társadalmi állásom igen szerény, nem szabad ilyen rendreutasításra vállalkoznom, vagy nagyon meg kell válogatnom a szókat, hogy csak azt mondjam, ami szükséges. Ha pl. két fiatal személy bizalmas viszonyáról van szó, ó mennyire kell vigyáznom, hogy a helyes középúton járjak, nehogy a dolgot nagyítsam vagy kisebbítsem. Ha tehát puszta látszat vagy egyszerű megfontolatlanság az egész, akkor csak ennyit szabad mondanom, ha pedig se látszat, se megfontolatlanság nincs a dologban, hanem csupán csak gyanúsítás, melyből egy gonosz szív rágalmakat szőtt, akkor vagy nem szólok semmit, vagy hogy csak éppen erre mutatok reá.
Végezetül, ha a bűnt gáncsolom is, a személyt lehetőségig kímélnem kell. Akik nyíltan folytatnak gonosz életet, azokról tartózkodás nélkül szabad beszélnünk; de ezt is szerető részvéttel kell tennünk, nem pedig vakmerő elbizakodással vagy örömmel. Ez utóbbi az alacsony és közönséges lelkeknek tulajdonsága. E szabály alól kiveendők Istennek és egyházának ellenségei, a téves tanítások mesterei s a szakadárságok fejei, akiket le kell lepleznünk s ellenük minden erővel küzdenünk. Kötelességünk ugyanis tudtul adnunk mindenkinek, hogy farkas tör a nyájra.
Mindenki fölszabadítva érzi magát arra, hogy leszólja a fejedelmeket s gyalázzon egyes népeket, amint ellenszenve sugallja ezt neki. Óvakodják ettől Filótea; mert nemcsak Istent bántod meg, hanem ezernyi bajt is szerezhetsz magadnak.
Ha rosszat hallasz felebarátodról, vond azt kétségbe. ha t.i. ezt igazsággal megteheted; vagy legalább a rossz szándékot hárítsd el róla; s ha ezt sem teheted, légy iránta részvéttel. Fordítsd a beszédet más tárgyra; s gondold meg és ezt értesd meg másokkal is, hogy egyedül Istennek kegyelme, ha nem esünk ugyanazon hibába. Szelíd tapintattal légy rajta, hogy a megszóló önmagára kezdjen ügyelni s ami jót a megtámadott egyénről tudsz, azt mondd el nyíltan.