Beszédünk legyen őszinte, nyugodt, természetes és igaz; óvakodjál a kétértelműségtől, álnokságtól és tettetéstől. Mert ámbár nem mindig tanácsos az igazat megmondanunk, de az igazság ellen vétenünk sohasem szabad. Szokjál reá, hogy sohase hazudjál sem szándékosan, sem mentegetődzésből, sem másképen; s tartsd mindig eszedben, hogy Isten az igazság Istene. Ha tehát botlásból mégis hazudnál s ezen hibádat azonnal jóváteheted, tedd meg azonnal; az őszinte nyilatkozat ugyanis tisztességesebben és jobban kiment bennünket, mint a legkörmönfontabb hazugság.
Bár néha szabad az igazságot okos, ügyes szólásmóddal elrejtenünk, mégis ez csak nagyon fontos esetekben történhetik meg; ha t.i. Istennek dicsősége és szolgálata ezt föltétlenül megkívánja. Egyéb esetekben az ilyen ügyes műfogások veszedelmesek; mert a Szentírás szerint a Szentlélek nem lakik tettető és kétszínű szívekben. Nincs jobb és kívánatosabb lelki tulajdonság, mint az egyenesség. A kétszínűség, a világi okosság számtalan mesterfogása e világ fiainak ismertető jele; de Istennek fiai nem járnak görbe utakon és szívükhöz nem fér kétértelműség. Aki egyenes úton halad, – mondja a bölcs – az biztosan halad. A hazugság, a kétnyelvűség, az alakoskodás mindig az alacsony és gyenge léleknek a jele.
Vallomásainak negyedik könyvében azt mondja Szent Ágoston, hogy neki és barátjának csak egy lelke volt s hogy ennek halála után neki az élet természetellenesnek tetszett, amennyiben, mint félember fél életet nem élhetett; másrészről azonban a haláltól is irtózott, attól tartván, hogy barátja ezen esetben egészen meg találna halni. E beszédmódot később maga Szent Ágoston is nagyon mesterkéltnek tartotta s egy későbbi könyvében visszavonja s ügyetlenségnek nevezi azt. Íme Filótea, e szent és dicső lélek mily lelkiismeretes volt saját szavainak megítélésében. A keresztény életnek bizonyára igen nagy ékessége az igaz, őszinte és természetes beszéd. Azért mondja a királyi zsoltáros: „Mondám, megőrzöm utaimat, hogy ne vétkezzem nyelvemmel. Tégy Uram számra őrizetet és körülvevő ajtót ajkaimra!” (Zsolt 38,1;140,3)
Szent Lajos király a pörlekedés elkerülése végett azt tanácsolja, hogy csak akkor mondjunk ellent, ha a nélkül valaki vétkeznék vagy valakire kár háramolna. De ha mégis kénytelenek volnánk ellenmondani s véleményünket másokéval szembehelyezni, ezt mindig szelíden és kímélettel tegyük, nehogy olyan színe legyen, mintha meggyőződésükön erőszakot akarnánk elkövetni. Különben is a heveskedés sohasem vezet jóra.
A régi bölcseknek szabálya, hogy keveset beszéljünk, nem azt jelenti, hogy kevés szót mondjunk, hanem hogy fölöslegeset ne mondjunk. A beszédben ugyanis nem a szók számára, hanem milyenségére kell figyelemmel lennünk. S ebben aztán két szélsőség kerülendő. Az első az, mikor valaki társaságban kevély és szigorú arccal természetellenesen hallgat, az ilyen viselkedés bizalmatlanságra és a társaság csekélybevételére mutat. A másik hiba az, mikor valaki oly szóáradatban tör ki, hogy más szóhoz sem kerül; ez a könnyelmű és fecsegő természetnek a jele.
Szent Lajos helytelennek tartotta, ha valaki társaságban, különösen étkezés közben, suttogva beszélt; ez ugyanis azt a gyanút keltheti, hogy valakiről rosszat mondunk. Sőt azt mondotta, hogyha társaságban vagy asztalkörben talpraesett és vidám ötletünk támad, azt mondjuk el hangosan; komoly és fontos ügyekről azonban ne beszéljen senki.