A kocka, a kártya és más hasonló játék, melynél a nyereség a véletlenségtől függ, éppoly veszedelmes szórakozások, miként a tánc s már természetüknél fogva is rosszak és elvetendők s mind a világi, mind az egyházi törvénynél fogva tiltvák. De azt kérdezed, mi rossz van e játékokban? Megmondom. Mivel e játékokban a nyereség nem a józan ész szabályait, hanem a véletlen esélyeit követi és gyakran olyant ér, kit ügyességénél fogva az nem illet meg: ép azért az ilyen nyereség észellenes és visszás. De azt mondod, hogy így egyeztetek meg. Igen, ez mindenesetre elégséges, hogy a nyerő az igazságtalanság vádja alól igazoltassék; de ebből még nem következik, hogy az ilyen megegyezés nem észellenes; mert a nyereség nem az ügyesség jutalma, amelynek lennie kellene, hanem a véletlené, mely mit sem érdemel.
Továbbá a játék pusztán, csak arra való, hogy szórakozzunk; már pedig e szerencsejátékok nem szórakozások, hanem megfeszítő foglalkozások. Mert nem kimerítő foglalkozás-e, ha a lélek szüntelenül feszült, nyugtalan és izgatott? Van-e komorabb, sajnálatosabb, szomorúbb s izgatottabb lelkiállapot, mint a játékosoké, kiket minden elejtett szó, nevetés, de még a puszta köhintés is bosszant és haragít?
Végül a játéknak csak az örül, aki nyer. vajon nem igazságtalan-e az az öröm, melyet felebarátunk veszteségének s rosszkedvének árán szerzünk? Valóban az ilyen élvezet a tisztességes emberhez nem méltó. Szent Lajos a tengeren jártában arról értesült, hogy testvéröccse egy másik úrral játszik. Fölkelt betegágyából, nagy kínosan hozzájuk vánszorgott s a játszóasztalt, a kockákat s a pénz egy részét a tengerbe dobta, hogy lássák, mennyire rosszalja szórakozásukat. Midőn az ifjú Sára Istenhez imádkozván ártatlanságát hangoztatta, a többek között így szólt:
„Te tudod, Uram, hogy soha a játszók közé nem elegyedtem.” (Tób 3,16-17)